Csipkerózsika mese szimbólumai az Antalfai-féle meseterápiás módszer tükrében.

Antalfai Márta szerint léteznek olyan mesék, amelyek ősi alap történetek, s mindenkiben közös lelki struktúrát építenek. Amelyekbe, ha belemerülünk, a lelkünk rezonál rá, mert a kollektív tudattalan egyfajta rezonálójaként működnek. A kollektív tudattalan olyan, mintha a kútba néznénk, mélyrétege az emberi tudásnak, bölcsességnek, olyan része a pszichénknek, amely ősképeket (archetípusokat) tartalmaz, egyfajta öröklött tartomány, ösztönös viselkedési minták bennünk. Az archetípusok csak körülírhatók, hatásuk viszont jól érzékelhetők, nagy erővel bírnak, meghatározzák életcéljainkat, vágyainkat. Az archetípusoknál fontos megjegyezni, hogy ugyan annak a minőségnek megvan a pozitív és negatív aspektusa egyaránt. A tudattalan nyelve képi nyelv, ennek megjelenési formája a szimbólum. A szimbólumok hidat alkotnak a tudatos és tudattalan világunk között. A mesék a lelkünkben ily módon élő képeket szólítják meg, az ismeretlen, csak sejtett valóságot jelenítik meg. Egyetemes tartalommal bírnak, az ősök tapasztalatait, de egyben személyes üzeneteket is hordoznak.

Csipkerózsika meséje egy rendkívül gazdag szimbolikával rendelkező, jól ismert, ősi mese. A női élet beavatás történeteként tekinthetünk rá, amikor a 15 éves serdülő leányok egyfajta lelki visszahúzódást élnek meg, s érik meg bennük a pártalálás képessége, s ezzel együtt az animusz lélekrészük belső megjelenése is megtörténik.

A mese elején a királyi pár meddő, nem lehet gyermekük, búslakodnak, nem teljes az életük, vágynak egy gyermekre. A királynőt szépséges kertjében a halastónál üldögélve egy béka szólítja meg, s ígéri az újjászületést, boldogságot, egy gyermeket.

„Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja: - Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.”

A béka itt, mint a termékenység hírnöke jelenik meg a mesében. A béka a női mélységek, az ösztönvilág, az átalakulás (kétéltűség), az újjászületés és a termékenység szimbóluma. A víz elem lénye, kapcsolatban van a méh, a vér, a teremtő energia világával.

A mesében a királykisasszony, ahogy a béka ígérte, megszületik és szépséges. Öröm van a palotában, így ünnepséget rendez a királyi pár. A király meghívja a birodalom 12 javasasszonyát az újszülött ünnepére, de a 13. javasasszonyt nem, mert csak 12 aranytányérja van. A 13-as szám mágikus, a holdciklusra is utalhat (1 naptári év alatt 13 holdciklus van), így az ősanya teljessége jelenhet meg benne.

„Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.
- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester.
- Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot.”

Amíg a 12 javasasszony (női bölcsesség minősége) áldást osztogat a királykisasszonyra, az ünnepségen megjelenik ez az elutasított és „kitagadott” 13. javasasszony is, aki áldás helyett átkot szór haragjában az újszülöttre.

A 13. javasasszony a mese fontos szereplője, személyében a harag, a női lélekben lévő pusztító erő ölt testet. A 13. javasasszony az a női erő, amelyet elutasít a tudatos társadalmi rend, az árnyékba száműzött női minőség, az öregasszony, a boszorkány, a sötét anya (kiközösített női bölcsesség).

Megtestesítheti az anyai féltékenységet is, a növekedést gátló visszahúzó erőt, vagy azt a generációs traumát, amelyet a lánygyermek örököl.
Nem a rosszat hozza, hanem a hiányt tükrözi, a rendből (teljességből) száműzött, elfojtott aspektust (árnyékos részt). A mesében a 12. javasasszony finomítja az átkot (halált) egy 100 éves álomra, amit értelmezhetünk úgy, mint a fejlődéshez szükséges időt.

Az átok, hogy a leány 15 évesen megszúrja magát az orsóval és mély álomba zuhan, egyfajta beavatási út a nőiségbe, a lányságból, az ártatlanság időszakából egy következő ciklusba lépést jelentheti. A vérrel kísért átváltozás idejét, ami a női élet fejlődését követve a női menstruációs ciklus kezdetét, a termékennyé válás üzenetét is hordozza.

Mindezek hatására a mesében Csipkerózsika a királyi palotában lányként védetten nő fel, de egyben ez jelentheti azt is, hogy elzárva van a valódi női tudástól.

„Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.”

Amikor a kislány eléri a 15. életévét már nyitott a világ és önmaga megismerésére, s mikor szülei nincsenek otthon, elindul felfedezni a palota (személyiségünk felfedezése) addig számára nem ismert részeit. Így kerülünk a mesében a toronyhoz, az ahhoz vezető ajtóhoz és csigalépcsőhöz, amiknek szintén nagyon szép szimbolikus üzenetük van.

„Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai. Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt "

A mesében megjelenik a régi tölgyfaajtó, ami egy „kapu”, egy „átjáró” is lehet egy másik világba (tudattalan világába átlépés). A toronyba egy csigalépcső vezet fel, amiről nekem a spirál forma jutott eszembe. A spirál forma az ősi női szimbólumok egyike, a méh és a ciklus energiáinak mintája. A torony pedig a tudattalanhoz vezető út szimbóluma is lehet, ahol Csipkerózsika elbújik a világtól, egyfajta belső szellemi érés helye.

Csipkerózsika felmegy a toronyba, ahol egy idős asszony ül és fon. A toronyban ülő asszony az idő archetípusa is lehet, egy beavató női minőségé, fogalmazhatjuk úgy is, hogy a bölcsesség öregasszonya, aki őrzi a beavatás eszközét, az ősi tudást, a fényt.

„Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.”

A rokka az a szakrális eszköz, amelyen a nő fonni kezdi a világát, élete szövetét. A fonás és szövés aktusa a rendezés, átlényegítés és alkotás szimbóluma, amikor a nyers gyapjúból fonál lesz, majd abból ruha, otthon, melegség. A rokka és fonás a mitológiákban a sorsistennők (Moirák, Párkák) kezében jelenik meg. Ők fonják az emberek életfonalát, mérik ki a hosszát, és vágják el, ha eljön az idő. A rokka itt az életciklusok tudatosításának, az elfogadásnak is a jelképe lehet. A női idő, ritmus, ciklikusság jelképeként is értelmezhetjük, mert fonni csak ritmusban lehet. A szövés és fonás egyformán meditatív, ciklikus, ismétlődő mozgása a női test természetes ritmusaira is rezonál. A nő a rokkánál összhangba kerül önmagával és az idővel. A rokka a női tudás és hagyományvonal szimbóluma is. Nagymamáktól unokákig öröklődő tárgy, amely összeköti a generációkat, a női történeteket, gyógyító tudást, népi hagyományokat. A női közösségek ősi emlékét hordozza.

A szövés az anyagok összekapcsolása, az egység megteremtése, az ősi kultúrákban a világ szövetének metaforája. Ahogy a szálak egymásba fonódnak, úgy áll össze az élet története. A szövés aktusa a női kreativitás és kitartás szimbóluma is egyben. A fonalból szövés által új minőség jön létre, ruhák, takarók, közösség. Ez a folyamat az átalakulás, az alkotás és a gondoskodás jelképe. A szövőszék mint eszköz a kaotikus szálak rendezésére szolgál, ezáltal a szövés aktusa a világ és az egyén rendjének, harmóniájának megteremtése. A szövés a jövő és múlt egysége, a sors tudatos alakítása. A szövéssel készített tárgyak (szőttesek, ruhák) őrzik az őseink hagyományait, meséit, szimbólumait. A szövés egy kapocs múlt és jelen között, a női tudás továbbadása.

Az orsó az az eszköz, amire a fonalat feltekerik, tehát az életút hordozója, a sors konkrét, kézzelfogható megnyilvánulása. Ahogy a fonál tekeredik rá, úgy formálódik az élet története. Az orsó formája is szimbolikus, a középpontból kiinduló mozgás, mint az energia spirálja utalhat a középpontra, a nő belső tengelyét, lelki egyensúlyát is jelölheti. A mesében az orsó megérintése beavatáshoz vezet, fájdalmon, álmon (időszakos visszahúzódáson) át történik az átváltozás, felnövés, nővé válás. Az orsó itt szintén egy kapu, a női életút egyik kapuja. A felébredés, szerelemre találás már a felnőtt női minőséghez tartozik. A női lélek most már befogadó az új minőségre, animusz lélekrészét felismeri, képes a testi-lelki szerelemre, teremtésre. Az alvás nem halál, hanem rituális átváltozás, álomidő, mélységi lélekmunka. Az álomba merülés egyfajta visszahúzódás a tudattalanba, egy mélylélektani átalakulás kezdete. 100 év a lélek érése, a világ rendjének helyreállása. Csipkerózsika az anima archetípusát testesíti meg, egy passzív, várakozó, álmodó, befelé forduló, intuícióban élő női princípiumot.

Végezetül Csipkerózsika nevében is megjelenő rózsa szimbolikáról írnék néhány gondolatot. A rózsa a női test és lélek misztikus szimbóluma, a szépség és sebezhetőség jelölője. A tövis a védelem, a sebek, amelyek nélkül nincs érés. A rózsa az istennők virága is, Aphrodité, Vénusz, Mária szimbólumaként is megjelenik. A testi és lelki szerelem, vágy, érzékiség, intimitás jelképe, de mindig finoman, tiszteletteljesen, méltósággal. Nemcsak a női test, hanem a női lélek szépségét is képviseli. A rózsa szerkezete szimbolikusan a női lélek rétegét is jelképezheti, a szirmokba rejtett belső világ, amely csak fokozatosan, bizalommal nyílik ki. Ez a fokozatosság, kinyílás, a női beavatások, ciklusok, életkori minőségek (lány, anya, bölcs asszony) üzenetét is hordozzák.

A rózsa, mint virág, az önelfogadás és szívközpontúság növénye. Illóolaja a szívcsakrára hat, gyógyítja a sebeket, haragot, mérsékli a gyászt és veszteségeket kísérő érzéseket, oldja a szomorúságot, előhívja a méltóságteljes, lágy önszeretetet. Erőt ad, hogy egy nő hű maradjon önmagához, ne engedjen a hamis megfelelésnek. Viszont a rózsa nemcsak lágy és illatos, hanem védelmező is, tövisei emlékeztetnek arra, hogy a női minőség határokat is húz. A rózsa megtanít arra, hogy lehetünk egyszerre nyitottak és erősek, szépek és határozottak.

Csipkerózsika az Anima és a Lány archetípusát jeleníti meg a mesében, a női fejlődés és a pszichés beavatás szimbólumaként. A százéves, hosszú alvás a belső érés és az átalakulás ideje, ez az álom olyan passzivitás, amely az introverzió és a lelki felkészülés időszaka (a nőben az animusz lélekrész születésének ideje). A tövisekkel körbevett kastély pedig a lélek védelmi rendszere, amely megóvja a fejlődő személyiséget mindaddig, amíg el nem jön a megfelelő idő a külvilággal való kapcsolódásra.
A királyfi a Hős archetípusának aktív pólusa, aki egyben Csipkerózsika belső Animusának (férfi oldalának) a kivetülése is. Ő az, aki átlépi a határokat, megküzd a tövisekkel, a tudattalan akadályaival, és elhozza az ébredést. Ez a találkozás valójában egy belső, alkímiai menyegző. Csipkerózsika számára a királyfi érkezése az Animus integrációját, a cselekvő, tudatos én felébredését jelenti. A királyfi számára a lány megtalálása az Anima integrációja, vagyis a saját férfi lelkében élő női oldal, az intuíció és az érzelmek elfogadása. A mese zárása így a pszichés teljesség, az önmegvalósítás (szelf-fejlődés) és a belső egyensúly elérése lesz.

S így történhetett meg a mese végére az, hogy:
„A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.”

Bene Szilvi - Kreatív Selfness
Komlex művészet- és meseterapeuta

Kép: Eric Michelat képe a Pixabay -en.

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

– No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

– Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

A királyfi nyomban feleségül  vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Hans Christian Andersen meséi

Van az a pillanat, amikor belépsz egy óvodai csoportszobába, és érzed, hogy valami egészen különleges fog történni. Ilyen volt az a délelőtt is, amikor egy gyógynövényes–mesés, érzékszervi foglalkozásra hívtam a gyerekeket. Az óvodáskor még az a világ, ahol a fák beszélnek, az illatok üzennek, és minden élő kapcsolatban áll egymással. Abból indultunk el, hogy a növények régi idők óta segítői az embereknek, csak meg kell hallani mit üzennek nekünk, egy illatban, egy levélben vagy egy virágsziromban. Régen is azok voltak, ma is azok.

Mesemondás – kapcsolódás egymással és a növényekkel
Egy mesével indultunk el, Az orvosság eredete című indián népmesét meséltem el élőszóval. Egy régi időkről szóló történet ez, amelyben az emberek, az állatok és a növények még egy nagy családot alkottak. A mese emlékeztetett minket arra, hogy a természet figyel ránk, és ha mi is figyelünk, még ma is válaszol nekünk.

A mesemondás fontos eleme a foglalkozásoknak, mert mesehallgatás során fejlődik a gyermekek figyelmi kapacitása, belső képalkotása, szimbolikus gondolkodása és érzelmi rezonanciája. A növények „suttogó tanácskozása” különösen erős képi elem volt a meséből, az illatokhoz és későbbi tevékenységekhez érzelmi jelentést társított, így előkészítve az érzékszervi tapasztalások mélyebb befogadását. A szöveggel indirekt módon közvetítettem egészségnevelési tartalmakat is, miközben nem terheltem túl a gyermekeket ismeretanyaggal. A hangsúly a kapcsolódáson volt, az ember és természet, múlt és jelen között, valamint ez a megközelítés erősítette a gyermekekben a természet iránti tiszteletet is.

Megérkezés a „varázskertbe”
A tér lassan átalakult. Kendők, tobozok, narancsok, levendulaágak kerültek elő. Egy varázskert született a szoba közepén. A gyermekeket egy kis képzeletbeli játékra hívtam, hogy ezzel megérkezzenek nemcsak testben, hanem lélekben is. Gőbel Orsolya¹ varázsjátékait követve képzeletben maggá váltunk, gyökeret eresztettünk, növekedtünk, fává lettünk. Egy erős, zöld fenyővé, amely állja az esőt, a szelet, a hideget. Ahogy figyeltem őket, láttam, mennyire jólesik nekik ez az érzés, az „erős vagyok” élménye.

A vezetett képzeletbeli játék során a gyermekek saját testükön keresztül élhették meg a növekedést, az erő és a stabilitás élményét. A fenyő megjelenítése jól illeszkedett a korosztály érzelmi szükségleteihez, az „erős fa” képe belső biztonságot, megtartottságot sugallt. A mozgás, a hangszerek (esőbot, szélcsengő) és a narráció együttesen multiszenzoros élményt hoztak létre.

Ismerkedés az illatokkal
Később illatokkal ismerkedtünk². Tapintottunk levendulavirágot kis vászonzsákokban, szagoltunk édesnarancs illatot, párosítottuk a képeket az illatokkal és növényi részekkel. A narancstól vidámak lettünk és napfény ízűek, a levendula pedig halk, simogató, megnyugtató gondoskodást adott nekünk.

Közös mozgás „Színes illatos szél”
A gyermekekkel mozgásos játékkal vezettük le a foglalkozást, kis illatos kertté váltunk, mindenkinek volt egy levendulaszínű és egy napfényszínű kiskendője. Kendők lebegtek a levegőben, mint egy illatos szél, s aki szerette volna, még a kendőjére fújtam egy kevés levendulás aromavizet is. Volt lassú ringatózás, vidám integetés, és mozdulatlan, erős megállás. Együtt tanultuk meg, hogy a testünk is tudja, mikor mire van szükség, hol egy kis pihenésre, örömre vagy megtartó erőre.

A kendőkkel és illatokkal kísért mozgásos játék a foglalkozás csúcspontja volt, ahol a gyermekek érzelmeiket mozgásban fejezhették ki. A lassú ringatózás, a vidám integetés és a stabil állás mind-mind különböző érzelmi állapotokat szólítottak meg. Az illatok finom permetezése tovább mélyítette az élményt, anélkül hogy túlterhelné az érzékszerveket.

Lezárás, búcsúzás
Amikor a végén körbeültünk, egy rövid magyar népmesével búcsúztam el tőlük, amelyben egy illatos víz gyógyítja meg a beteg királykisasszonyt. Elmondtam még, hogy amit itt átéltünk, azt el lehet vinni magunkkal, a narancs örömét, a levendula nyugalmát és a fenyő erejét.

Összegzés
A foglalkozás komplex módon, az óvodás korosztály életkori sajátosságaihoz illeszkedve valósult meg, az élménypedagógia, az érzékszervi tanulás  alapelveit figyelembe véve a Pompás Napok Módszeréből inspirálódva. A tevékenységek egymásra épülésével egy biztonságos érzelmi ívet rajzoltam meg, a megérkezéstől a belső elmélyülésen át a megnyugtató lezárásig. A természetes anyagok, illatok és mesék használata lehetőséget adott arra, hogy a gyermekek a világot egészlegesen, testükön, érzékeiken és érzelmeiken keresztül tapasztalják meg.

Ez a foglalkozás számomra újra megerősítés volt, annak a bizonyítéka, hogy a gyerekek a mesék és illatok segítségével örömmel fedeznek fel új dolgokat. Nekünk, felnőtteknek sokszor csak annyi a dolgunk, hogy teret adjunk ennek egy színes kendő, egy illat, egy növény vagy egy mese bevonásával. Nekünk csak hagyni kell, hogy a varázslat elvégezze a dolgát.

Bene Szilvi – Kreatív Selfness
rehabilitációs és komplex művészeti terapeuta, életmód tanácsadó és terapeuta

1 Gőbel Orsolya: A fantázia tengerén
2 Herber-Zimmermann: Aromaterápia gyerekeknek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anya, annak pedig egy legény fia. Az anya igen akarta volna, hogy a fia házasodjék, de az nem talált kedvére valót a helybéli lányok között. Egy napon meghallotta, amint éppen egy öreg boszorkányról beszéltek, elment hát a boszorkányhoz, és így szólt hozzá:

– Édesanyám azt akarja, hogy megházasodjam, de én nem találok olyan lányt, aki kedvemre való volna. Hát azért jöttem, hátha kegyelmed tudja, hol van a világ legszebb lánya. A banyának még tüzesen csillogott a szeme, látta, hogy a legény igen daliás fickó, is így válaszolt:
– Tudom én, hol van az a fehérnép, akit te keresel, bizonyos is vagyok benne, hogy tetszeni fog neked; de előbb meg kell tenned, amit mondok. Hát jól figyelj! Mész, mész ezen az úton, toronyiránt, mindig csak előre, és közben kérdezősködöl a Három Narancs palotája felől. Ha megtaláltad, menj be a kertbe, s meglátsz egy igen szép narancsfát, melyen csak három narancs van. Vigyázz, hogy egy ugrásra szakítsd le mind a jármát, de fel ne másszál, mert akkor onnan ki nem jössz többet. Ha leszedted a három narancsot, elhozod őket hozzám, és én megmondom neked, hol van az a lány, akit keresel.

Hát így is történt. Nyakába vette a legény az utat, s ment, mendegélt. Nagy sokára, hosszú idő múlva megpillantott egy palotát; odaért és megkérdezte, tudnak-e neki szállást adni éjszakára. Egy lány lakott a kastélyban, s megkérdezte a legényt, ugyan mi szél hozta erre a tájra.

– Keresem a Három Narancs palotáját.
– Én nem tudom, hol van – felelte a lány –, de mindjárt hazajön apám, a Nap, ő talán tudja.

El is kezdett ám egyszeribe fényleni a palota, s hamarosan megérkezett a Nap akkora hőséggel, hogy nem lehetett elszenvedni. Mikor belépett, így szólt:

– Lányom! Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Jaj, édesapám! Egy szegény fiú van itt, a Három Narancs palotája felől tudakozódott tőlem, én meg azt mondtam neki, hátha apámuram tudja.
– Nem ismerem azt a palotát – mondta a Nap –, de menjen Hold nővérem házába, az talán tud róla.

Hát újra nyakába vette a mi emberünk az utat, s ment, ment, mendegélt, hetedhét országon túl, mígnem végre megpillantott egy másik palotát, s odament, hogy tudakozódjék a Három Narancs palotája felől. Kijött egy leány, s azt mondta neki, hogy ő nem tudja, de csak kerüljön beljebb, mert nemsokára hazaérkezik édesanyja, a Hold, az talán tudja. A legény belépett, és hamarosan ragyogni kezdett a ház, míg csak olyan világos nem lett, mint fényes nappal. A Hold érkezett haza, s amint belépett, azt mondta a lányának:

– Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Hallgasson ide, édesanyám – mondta a lány –, egy szegény fiú van itt, nagybátyámtól jő, a Naptól, azt hiszi, anyámasszony tudja, hol van a Három Narancs palotája.
– Én ugyan nem tudom – felelte a Hold –, de menjen el fivéremhez, a Keleti Szélhez, az mindenfelé jár, könnyen lehetséges, hogy meg tudja mondani.

Elindult a legény, ment, mendegélt. Amikor már nagyon hosszú utat tett meg, újra megpillantott egy palotát. Odament, és ott is tudakozódott a palota felől. A lány, aki ott lakott, ugyancsak azt mondta, hogy nem tudja, várja meg, amíg hazajön az apja, az talán már látta. Kisvártatva rettentő zúgást hallott, s a ház remegni kezdett, mintha össze akarna dőlni. Ekkor iszonyú üvöltéssel berontott a Keleti Szél, és azt mondta a lányának:

– Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Jaj, édesapám – mondta a leány –, egy szegény fiú van itt, Hold nénémtől jött, hogy apámuram megmondja neki, ha tudja, hol van a Három Narancs palotája.
– Tudom, hol van – felelte a szél –, csak keljen át azon a hegyen, mely ott szemközt látszik, annak a túlsó oldalán van az a palota, amelyet keres.

A legény bizony nem valami jól érezte magát a szüntelen szélben, alig várta, hogy indulhasson; ment, mendegélt, átkelt azon a hegységen, s íme, talált egy gyönyörű szép palotát, amilyet még sohasem látott. Minthogy a kapuk nyitva voltak, s egy lelket se látott, nem teketóriázott sokat, hanem beballagott. Hát ott jutott ám csak egy gyönyörűséges kertbe, volt abban fa mindenféle fajta, aközött is temérdek narancsfa, csak úgy roskadoztak a narancstól, azt se tudta a legény, melyikhez nyúljon. Végül is addig forgolódott, amíg meg nem látott egyet, melynek csupán egy ága volt, s azon három narancs. Így szólt magában:

– Csak ez lehet az! Avval – zsupsz! – nagyot ugrott, és letörte az egész ágat, aztán illa berek, nádak, erek, futott ki a palotából, mert attól félt, hogy valaki még megtámadja, hogy elvegye tőle a három narancsot.

Hát a mi emberünk újra nyakába vette az utat visszafelé, s amikor már a fele utat megtette, megéhezett. Nem volt nála semmi elemózsia, így hát – mitévő legyen? – felvágott egy narancsot. Alighogy felvágja, hát, uramfia, kiugrik ám belőle egy leány – de még milyen leány! –, s azt mondja neki:

– Adsz-e nekem kenyeret?
– Nincs kenyerem – válaszolta a legény.
– Akkor visszabújok a narancsomba, és visszatérek a fámra. Avval a narancs összezárult, s a lánnyal együtt eltűnt.

Akármilyen éhes volt is szegény feje, nem merte felvágni a másik narancsot, amíg nem talál valami ennivalót, mert félt, hogy megismétlődik az előbbi eset. Így aztán az első pásztorkunyhóban, mely útjába esett, kért egy darab kenyeret. Adtak is neki, ő pedig folytatta útját, amíg jó messze nem jutott a kunyhótól. Akkor leült, és felvágta a másik narancsot. Amint felnyitotta, kiugrott egy még szépségesebb leányzó, s azt mondta neki:

– Adsz-e nekem kenyeret?
– Itt van, fogjad – válaszolta a legény.
– Hát vizet?
– Vizem nincs.
– Akkor visszabújok a narancsomba, és visszatérek a fámra. Visszaugrott a narancsba és eltűnt.

A legénynek most már csak egyetlen narancsa maradt, úgyhogy nem volt más mit tennie, mint megtakarítani a kenyeret, s elhatározta, addig nem eszi meg a narancsot, míg vizet nem lel. Továbbment, mendegélt, végre egy forrásra bukkant az út mellett, egy partoldalban. Akkor leült, elővette a kenyeret, fogta az utolsó narancsot, ami még megmaradt neki, és felvágta. Hát kiugrott egy leány, akire aztán igazán gyönyörűség volt ránézni; ha az első kettő szép volt, ez aztán legszebb volt valamennyi közt, úgyhogy a legény szinte megnémult a bámulattól, míg nézte. Végre megszólalt a lány:

– Adsz-e nekem kenyeret?
– Itt van, fogjad – válaszolt a legény.
– Hát vizet adsz-e?
– Adok biz én – mondta a legény, s már nyújtotta is.
– No, akkor boldog leszel velem – mondta a lány, és megitta a vizet.

Amikor jóllaktak, most már kettesben folytatták az utat, s a legény majd eszét vesztette örömében. Mentek, mendegéltek, míg fel nem tűnt a falu; a hosszú úttól már igen porosak és rongyosak voltak, ezért a legény nem akarta, hogy a lány ilyen állapotban lépjen be a faluba. Éppen egy kút esett útjokba; egy nagy fa állott mellette, s a legény azt mondta a lánynak:

– Ide hallgass! Nem akarom, hogy ebben az állapotban gyere be a faluba. Hazamegyek egy kocsiért, hogy azon vigyelek be. Addig te másszál fel a fára, s ott várj, mígnem visszajövök. Úgy is lett; a leány felmászott a fára, s mert az ágak ráhajoltak a kútra, arca meglátszott a víz tükrében.

Ezalatt a legény elment a kocsiért. Nemsokára egy szerecsen lány ment a kútra egy korsó vízért. Amikor meg akarta meríteni a korsót, meglátta a fán ülő lánynak az arcát a vízben. Azt hitte, hogy az a saját képe mása, és így szólt:

– Én fekete, te meg fehér, összetöröm a korsómat, nem járok én többé vízér! Avval – zsupsz! – odavágta a korsót, és pozdorjává zúzta. Elment, majd kisvártatva visszatért egy másik korsóval, és ugyanúgy tett. Azután megint eljött; bádogkorsó volt a kezében, bizonyára a gazdasszonya adta neki, hogy össze ne törje, mint a másik kettőt. A kút fölé hajolt, de még mindig látta az odafent ülőnek az arcát, és így szólt:
– Én fekete, te meg fehér, összetöröm a korsómat, nem járok én többé vízér! És – dirr-durr, csihi-puhi! – ütötte-verte, csapta-vágta, de a korsó bádogból volt, s így behorpadt ugyan, de nem tört össze. Végre is a szegény szerecsen lány annyira belefáradt a nagy munkába, hogy a másik, ott fenn a fán, elkacagta magát.

A szerecsen lány meghallotta, felnézett, meglátta a gyönyörű szép leányt, és így szólt:

– Jaj, de gyönyörű kisleány! Akarod-e, hogy felmásszak és ki tervezzelek?
– Nem, nem, leányasszony, inkább lemegyek én.
– Nem – felelte a szerecsen lány –, majd én felmászok.

Felmászott a fára, és hozzáfogott tetvezni. Amikor a szépséges lány egy pillanatra nem figyelt oda, előhúzott egy garasos gombostűt, és beleszúrta a fejébe. A lány elsikította magát, és gyönyörű fehér galambbá változott. A szerecsen lány lemászott, fogta a korsaját és hazament. Kis idő múlva megjött a legény a kocsival, és tűvé tette a lányért a kút egész környékét, mégsem találta sehol. Nagyon elkeseredett, és ezerszer megbánta, hogy magára hagyta a lányt, de hát mit volt mit tenni, elhatározta, hogy hazamegy.

Hanem azért észrevette a fán azt a csodaszép kis galambot, s az nem is repült el, megfogta hát és hazavitte, majd elmesélte az édesanyjának, hogy mi történt. Az édesanyjának és a fiának is úgy tetszett az a galamb, hogy azt se tudták, hová tegyék. Teljesen szabadon járt, oda ment, ahová akart. Kiváltképpen az édesanya tartotta mindig a szoknyáján és simogatta. Egy szép napon észrevette, hogy a galamb mindegyre csak vakarja a fejét lábacskájával. Azt hitte, valami tetű bántja szegényt, hozzáfogott hát, hogy kiszedje a férget. Akkor látta meg a tűt.

– Jaj, szegény kis állat – mondta –, vajon ki szúrhatta belé ezt a tűt? Hívta a fiát, hadd nézze meg az is, azután kihúzták a tűt. Abban a pillanatban visszaváltozott a galamb leánnyá, gyönyörűséges hajadonná! Az volt ám a lány! Akkor a fiú megölelte, és azt mondta az anyjának:
– Édesanyám, ez az a leányzó, akit ott hagytam a fán. Az édesanya is megölelte, s mindketten faggatták, hogyan történt, hogy galambbá változott. A leány mindent elmondott nekik, ami ott történt a kútnál, azután megkerestették a szerecsen lányt, aki boszorkány volt, és irigységből követte el tettét.

A szerecsen lány az életével lakolt, ők pedig összeházasodtak, és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

(spanyol népmese)

Élt egyszer egy repülő ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdő fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.

Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, s közben ráesteledett.

Itt kell Lotilko szárnyai töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.

De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált. Teventej először szívesen fogadta Lotilkót, meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait, és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.

Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?

Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.

– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak előbb elmegyek vadászni.

El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.

– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat! – kérte Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!

Nagyon félt az asszony az urától. Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegőben.

– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belőle!
Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!

Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belőle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sűrű felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.

– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd először a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csőrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.

Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egyből meggörbült a csőrük, és úgy is maradt mind a mai napig. Azóta hívják őket görbe csőrű csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte őt Lotilko:

– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!

Gondolkodóba esett Lotilko, nézte a jó meleg bőrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette, aztán megint nagy vadászatra indult.

– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko.

De Teventej most is csak nevetett rajta. Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko.

– Adjatok nekem egy pár jó csizmát! Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam.
De az emberek csak a fejüket rázták.
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!

Nem adtak neki, mert ők is féltek Teventejtől. Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának. De azért elkészítette. Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.

Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:

– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz.

Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltűnt a szeme elől. Egyszeriben ő is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko. Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtől! Próbálta a felesége, mindhiába. Ő se tudott felemelkedni a levegőbe.

– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem! – mondta a férjének. – Vesd a tűzbe, el kell égetni!

Teventej fogta Lotilko szárnyát, tűzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.

tungizi nép mese
Megjelent: Esti mesék fiúknak. Boldizsár Ildikó válogatása; Móra Könyvkiadó, 2016.

Kép forrása: lelkikoto

Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája, de azt nagyon szerette ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a gazdájának:

- Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.

Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megirígyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.

Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.

A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni.

Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.
Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.

- Elviheted, - mondja az öreg, - úgy sincs belőle nagy hasznom.

Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.
És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék fel.

Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet. Egyébre se volt való.

- Legalább a hamuját add vissza, - kérleli az öregünk. Felőle viheti, mondja a másik.

Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a hamut és felmászik vele a fára. Épp egy dájmió (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.

- Nipponország bölcse vagyok, - kiáltja az öreg a fáról, - virágokat fakasztgatok.
Mondják a dájmiónak, hogy mit kiáltott le az öreg.
- No, ha tudja, hát fakasszon, - parancsoltat rá a dájmió.

Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja, szórogatja a fára. Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa illat lett a környéke.

Megdöbben a dájmió a nagy csodán, megörvendez a dájmió a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a sok kincset. Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és kér vagy egy pár
maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a dájmiót meg a fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.

Tovább halad eközben a dájmió meg a sok darabontja és amikor a másik fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.

- Nipponország bölcse vagyok, - kiált le ő is, - virágokat fakasztgatok.
- No, ha tudja, hát fakasszon - parancsoltat rá a dájmió.

Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a dájmiónak meg az egész kíséretének. Lefogatta a dájmió az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért.

Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. Nippon napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett. Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske. Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete, illó rózsák lehellete.

Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha. Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.

- Nincs különben, - szól a legény, - tündérnyomra bukkantam én. - Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja. Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre egy villanás, ajtaján
kopp-kopogtatás.

- Ki az? - hökken fel az ember.
- Ó, bocsáss meg, - eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, - nyisd ki ajtód egy-két szóra.

Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

- Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?
- Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
- Miért épp az én kunyhómba? - kérdi halász szívszorongva.
- Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.

Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.

- Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.
- Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
- Nincs én nálam semmi ruhád, - mond a halász egy mogorvát.
- Add vissza a ruhácskámat, - könyörög a tündérlányka.
- Mondtam már, hogy nincsen nálam, - szól a halász bosszankodva, a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.

Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik egymagában, nagy búvában, bánatában.

- Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok, tündérkertbe sose jutok.

Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület száll szívébe.

- Bocsáss meg, ó, tündérecske, - szól a halász restelkedve, - tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat, szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba ne hagyj.

Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.

- Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, - szól a halász nagy boldogan.

Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava, áldástosztó akaratja.

- Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.

Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára. Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők multán, nap-nap után, hét- hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve gyarapodik.

japán mese

Kép forrása: Pixabay

Tavaly ősszel útjára indult Nagykovácsi Öregiskolában és a Kreatív Selfness műhelyben egy olyan kezdeményezés, amelyben lehetőség van kipróbálni különböző művészetterápiás foglalkozásokat, ahol biztonságos csoportfolyamatban kapcsolódhatunk egymáshoz, és utat adhatunk a szabad önkifejezésnek, rátekinthetünk belső világunk színes képeire. Az ilyen foglalkozások egészségvédő hatása, valamint megfelelő keretek között alkalmazva a gyógyító ereje  napjainkra már nem ismeretlenek, és szerencsére közkedvelt szabadidős tevékenységnek is számítanak egyre nagyobb teret elfoglalva az önmagunkra szánt időből. Legyen szó festésről, írásról vagy éppen mesemondásról, a kreatív önkifejezés segít feldolgozni az érzelmeket, támogatja az önismeretet, és oldja a belső feszültségeket. Három művészetterápiás módszer elérhető – az irodalomterápia, a meseterápia és a képzőművészet-terápia – melyek különböző utakon, de egyazon cél felé vezetnek, a belső harmónia és a lelki egyensúly megtalálása felé.

Mivel a foglalkozások főként felnőtteknek indulnak, az alábbi  művészetterápiás hatótényezők is erre fókuszálva lettek összefoglalvaFontos tudni, hogy a művészetterápiás csoportok egészségmegőrző, rekreációs céllal működnek, ahol  nem pszichoterápiás munka történik, nem helyettesítenek semmilyen orvosi kezelést!

Az alkalmazott képzőművészet-terápiát, amely  Antalfai Márta Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszerére épül, az alkotás szabadságán alapul, ahol a festés, rajzolás, kollázs készítés vagy akár az agyagozás eszközként szolgál az érzelmek és belső világunk kifejezésére, de a külső világ megfigyelésére és megjelenítésre is, s ezáltal a kettő összehangolására. Itt nem a művészi tehetség a lényeg, hanem az alkotói folyamatokban való feloldódás. A módszer fontos építőköve maga a természet, az évkörrel kapcsolódunk a természet változásaihoz, rendjéhez, ciklikusságához, ezzel segítve azt, hogy belső lelki folyamatainkban is teret adjunk a rendeződésnek. Változatos eszköztárral dolgozunk, a belső képek előhívását verssel és zenével támogatjuk. A színek, formák és textúrák intuitív, játékos használatával segíthetjük az önkifejezést, azalkotás során megélt flow-élmény erejével továbbléphetünk elakadásainkon, teret kaphatunk a lélekfrissítéshez és lehetőségeket a megújuláshoz. Segítségével elérhető az önismeret, önkifejezés és fantázia fejlesztése, az érzelmi élet bővítése, a tudatosodás fejlődése, a kreatív energiák kibontakoztatása, az életenergia növelése és a közösségi érzés átélése.

Az irodalomterápia a szavak erejére épít. Egy jól megválasztott vers, novella vagy akár egy naplóírás mélyebb önismereti utazásra hívhat. A biblioterápia vagy más néven irodalomterápia a művészetterápiák közé sorolt olyan lelki egészségvédő tevékenység, melyben főként irodalmi művek, szövegek kíséretében ösztönözzük a résztvevőket önmaguk kifejezésére, a szövegről való beszélgetésre, valamint kreatív feladatokkal (rajzolás, kollázs, montázs, film, fotó, asszociációs kártyák stb.) segítjük az élményszerű bevonódást, a társas együttlétben való feloldódást. Az olvasás már önmagában is segítheti az érzelmek megértését, a gondolatok rendszerezését és az élethelyzetünk újraértelmezését, a történetekkel való kapcsolódás és az azt követő feldolgozás révén belső erőforrásainkra is rátalálhatunk. Az irodalomterápia lehetőséget teremt az önismeret és személyiségfejlesztésre, gondolataink és érzéseink megfogalmazására és kimondására, a kreatív én mozgósítására, a szabadidő kulturált és művészi megélésére, magtartó közösségi tér létrehozására, világlátásunk tágítására, valamint a lelki élet gazdagítására.

A meseterápia már az ősi bölcsességet hívja segítségül. A népmesék szimbólumai, cselekvései olyan rejtett üzeneteket hordoznak, amelyek segítenek feldolgozni az élet kihívásait, megérteni a személyes fejlődés útját, és kapcsolatba lépni a kollektív bölcsességgel. Egy-egy jól megválasztott mese saját belső történetünk tükreként is szolgálhat, és olyan belső erőket mozgósíthat, amelyeket korábban talán észre sem vettünk. A mesék segítségével az élet értékét felfedezhetjük, lelki elakadásainkat felismerhetjük, és egyben megoldási lehetőségeket és mintát is mutatnak számunkra egy-egy élethelyzetre.

Bár ezek a módszerek különböző eszközökkel dolgoznak, mégis közös bennük, hogy a kreativitás révén kapcsolódhatunk önmagunkhoz, közösségépítők, segítenek feldolgozni az érzelmeket, új nézőpontokat találni és erősíteni a belső egyensúlyt. A művészetterápiák ereje mindenki számára elérhető, legyen szó egy színes ecsetvonásról, egy szívhez szóló versről, egy bölcs meséről vagy egy intuitív alkotásról. Arra bátorítok mindenkit, hogy merjen, merjünk együtt alkotni, hiszen minden egyes kép, szó vagy történet közelebb visz önmagunkhoz, belső harmóniánkhoz.

Minden érdeklődőt várok szeretettel az egy alkalmas workshop és a több alkalmas tematikus foglalkozások felfedezésére. Az induló csoportokról érdeklődni lehet az www.oregiskola.hu valamint a www.beneszilvi.hu oldalakon!

Bene Szilvi/foglalkozásvezető művészetterapeuta
Kreatív Selfness

A mesék és mítoszok gyakran jelenítik meg a kerteket varázshelyként, ahol titkok tárulnak fel. A mesék kertjeiben néhol különleges csodaerejű növényeket, gyümölcsöket vagy virágokat találhatunk. Ezek a növények nemcsak táplálnak és díszítenek, hanem üzenetet is hordoznak. Művészetterápiás szemmel tekintve ezek a részek nem csupán irodalmi díszítő elemek, hanem belső erőforrásokat mozdítanak meg, segítve ezzel az önismeretet, érzelmi kifejezést. Az illatok, színek, növényi szimbólumok és a hozzá kapcsolt alkotói folyamatok egyszerre érintik meg a tudatos és tudattalan rétegeit, így a kert képe egy élményekkel teli belső utazássá válhat a résztvevők számára.

A kert itt a mitológiai termékenység, szépség, újjászületés színtere. Flóra, a tavasz istennője virágot szór, a festmény egyfajta spirituális és természeti kert-vízió.

A bíborszínű virág című mesében egy bíborszínű virágot kér a legkisebb királykisasszony apjától:
"– Édes jó apámuram! Ne hozz nekem arannyal, ezüsttel hímzett szövetet, se szibériai cobolyprémet, se drága igazgyöngyöt, se aranyos, ékköves koszorút, se kristálytükröt, hanem hozd el nekem a bíborszínű virágot, amelynél szebb az egész földön nincsen."

Később a mesében lélegzetelállítóan szép mesei képekkel tárul elénk egy kert, amiben a derék kereskedő rálel az illatos bíborszínű virágra:

Lement hát a palotából egy másik, zöld márványból, csillogó malahitból való lépcsőn – a korlátja ennek is színaranyból volt -, amely egyenesen levezetett a lombos kertbe. Sétálgat a kereskedő a kertben, és szemét-száját eltátja gyönyörűségében: a fákon érett, pirosló gyümölcs, az embernek még a nyála is összefut, amikor meglátja; mindenfelé csodálatos, tarka virágok nyílnak, dús szirmúak, illatosak; a fák közt soha nem látott madarak röpködnek, mintha csak zöld meg veres bársonyból lennének, arannyal-ezüsttel kihímezve; szállonganak, és mennyei dallamokat énekelnek; olyan magas szökőkutak játszanak mindenfelé, hogy az ember feje elszédül, ha csak megpróbál felnézni rájuk; kristályos köveken üdítő források vize csörgedezik.
Ide-oda járkál a derék kereskedő, és szemét-száját eltátja ámulatában; azt se tudja, hová nézzen, merre füleljen először. Mennyi ideig sétálgat így a kertben, azt nem tudom; könnyű a mesét mesélni, más a munkát elvégezni. S hirtelen mit lát maga előtt? Zöldellő dombocskán bíborszínű virág virít, de olyan szép, hogy azt nyelv el nem mondhatja, toll le nem írhatja. A derék kereskedőnek még a szívverése is elállt; közelebb lépett a virághoz, illata olyan erős, hogy az egész kertben szétárad. A kereskedőnek keze-lába megremegett, s örömtől elfúló hangon így szólt:
– Íme, a bíborszín virág, amelynél szebb a földkerekségen nincsen, ez az, amelyet tőlem kért legkisebbik, legkedvesebb lányom.

Amikor a lány az apjától ezeket az ajándékokat kéri a mesében, nem tárgyi ajándékokat szeretne, hanem lelki ajándékot, figyelmet, szeretet általi megerősítést és az élet teljességéhez vezető úton való támogatást kéri. A bíborszínű virág lehet egy olyan belső kép, amely segít kapcsolódni vágyainkhoz, szívünkhöz, és ennek megformálása vagy illatokkal való megtámogatása segítheti ezeket a felismeréseket, gazdagíthatja a mesei élményt.

A Szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack című mesében szintén megjelenik egy kert, amelyben titokzatos gyümölcsök vannak, s a királytól ezt kéri legkisebb leánya. A mese végére a királykisasszony ezeket a gyümölcsöket megtalálja egy szép ifjú kertjében, ami bizonyos női értékeket és vágyakat is kifejezhet számunkra, ugyanakkor különleges képességeinket és egyediségünket is tükrözheti egy mesefoglalkozás során.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a lány. Mondta erre az ifjú:
- Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szőlő! - mondta az ifjú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
- Látod, itt van a mosolygó alma - mondta az ifjú. Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

Az illatok szépen illeszkednek a kert témájához, hiszen közvetíthetik számunkra akár a tavasz frissességének energiáját, lendületét, a nyár kinyílását és fényét, az ősz gazdagságát és egyben elcsendesedésre hívó illatait vagy a tél befelé fordulását támogató, melegítő, csendes hangulatát is. Amikor művészetterápiás alkalmaimon hangolódunk az évkör ritmusához bizonyos alkotói folyamatokkal, megtámogatom az adott évköri témát a hozzá illeszkedő illatkeverékek párologtatásával.

Az alábbi kert ihlette őszi illatkeverék számomra természetes, harmonizáló, tükrözve a kert évköri rendjét, bőségét, csendjét, virágait, fűszernövényeit és a föld illatát. Amikor egy októberi művészetterápiás alkalmon arra kérem a résztvevőket, hogy beérett gyümölcseiket jelenítsék meg, kiegészítésként az alábbi illatkeverék párologtatását illesztem az alkotói folyamathoz.

Őszi Gyümölcsöskert – „Az aratás illata” – Felnőtt csoporthoz
Hangulat: meleg, fűszeres, nosztalgikus, meghitt, megnyugtató, elmélyülést támogató
• 1 csepp szegfűszeg – védelmező, mély fűszeres illat, átmelegítő alaphang a hűvösödő őszi éjszakákhoz
• 4 csepp narancs – érett gyümölcsök illatát idézi, derű, melegség, öröm érzetét kelti
• 2 csepp cédrusfa – avar illatát és a fa stabilitását idéző, földelő, stabilizáló biztonságérzet nyújtó illat
• 1 csepp gyömbér – melegség, bátorság, energia, "belső tűz" erejét támogatja
• 1 csepp vanília kivonat (olajos) – édes, megnyugtató, az otthon békéjét megjelenítő, ölelő melegség érzetét kelti

Végezetül egy kazah népmesével zárnám soraimat, amiben egy "csodakert" megszületésének gyönyörű képeit tárja elénk a mese:

A madarak lábacskáikkal gödröcskéket vájtak, csőrükből fehér magvacskákat hullattak azokba, aztán szárnyaikkal ismét betakargatták a földet. Megmozdult az ifjú, és a madarak abban a pillanatban felröppentek, az ég felé repültek. És megint sötét lett, akárcsak éjjel, és a szárnyak suhogásától szélvész kerekedett a földön. De ezután még nagyobb csoda következett: mindenik gödröcskéből, melyeket a madarak vájtak, egyszerre csak zöld hajtások sarjadtak, nőttek, nőttek, és hamarosan terebélyes, lombos fákká változtak, melyeket pompásan borítottak be a csillogó levelek. Alig telt el egy szempillantás, a fák ágain már sosem látott, gyönyörű virágok nyíltak, édes illattal töltötték be a levegőt. Aztán lehulltak a virágszirmok, s helyükön máris aranyszínű almácskák csüngtek alá az ágakon.
Se szeri, se száma, mennyi terebély almafa volt ott; olyan volt a kérgük, mint a borostyánkő. A vaskos fatörzsek között mindenfelé dús szőlőtőkék, barackfaligetek, gyönyörű rétek voltak, melyeket buja fű és színes tulipánok borítottak. A széles ösvények bársonyos virágszirmokkal voltak telehintve, melyek éppen hogy lehullottak a fákról. Az ösvények mellett hűs vizű öntözőcsatornák csobogtak-csörgedeztek, partjuk színes drágakövekkel kirakva.

Bene Szilvi - Kreatív Selfness Műhely
Rehabilitációs és komplex művészeti terapeuta, meseterapeuta

A pszichológiában a kert megfeleltethető a belső világunknak, amit gondozunk, az kivirágzik, amit elhanyagolunk, az elvadul vagy elszárad. Carl Gustav Jung szerint a kert archetípusa az emberi lélek mélyrétegeiben él, a Paradicsomkertek ősképek a tudattalanban, a bejárásuk az önismeret útja, a kert belső szentély is lehet ahol újra és újra „hazatérhetünk” önmagunkhoz. A kert Jung szemléletében gyakran megfelel az önvaló szimbólumának, a személyiség teljességének és egységének.

A mesékben is nagyon szép kerteket találhatunk gazdag szimbolikával. A mesehős gyakran olyan kertbe lép be, ahol tiltott gyümölcsöt vagy növényt szedhet le. Grimm Galambbegy című meséjében a gyermek anyja a boszorkány kertjéből kíván növényt, ami el is indítja a történetet. A kert itt a vágyak és következmények tere.

Máskor a kert a szépség, ártatlanság időszakából való továbblépést, a fejlődés egy útját mutathatja számunkra. Szép példája ennek Az égig érő fa című mesében található kert. A királykisasszony nem akar férjhez menni, nem tud elszakadni apjától, lányságától, szeretett kertjétől, mire egy külső erő elragadja onnan, segítve őt ezzel női útján a továbblépésben, fejlődésben. (Antalfai nyomán)

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában:
„Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”
De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa – hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!
– Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! – mondotta a királykisasszony.
Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna.

A hátsó kert magányos, elmélkedésre hívó térként jelenik meg, egy intim, befelé forduló világot idéz meg bennünk.

Továbblépdelve a mesék birodalmában az Anahakán rózsa című mesében, olyan kertet találhatunk, amelyben egy különleges rózsabokor él, ami virágzásával halhatatlanná teszi a kert gazdáját.

A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi kert gazdáját.

Vajon Sanvel, a fiatal kertészlegény a meséből, hogyan ápolja ebben a kertben a rózsabokrot, hogyan sikerül neki virágzásra bírni a rózsát? Mi az a bűvös kérdés, amivel eléri célját? Ezt is megtudhatjuk a meséből:

Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz veled, rózsa nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?

A rózsa az önmagunkkal és másokkal való szeretetteljes kapcsolat jelképe is lehet a mesében. Köztudott az is, hogy a rózsa illóolaja hat a szívcsakrára, megnyitja a szeretetre, segít elengedni a haragot, feldolgozni a gyászt és veszteségeket. Az Anahata szankszrit nyelven a szívcsakra, szívközpont, amely a feltétel nélküli szeretet tisztaságát és szépségét hordozza.

Meseterápiás foglalkozásaimon is szeretem az illatokat használni.
Ha ezzel a mesével dolgozom egy mesecsoporton, az alábbi keverék párologtatását harmonikusnak és illeszkedőnek tartom a foglalkozás témájához, a szeretetről, önszeretetről való beszélgetéshez.

Szívcsakra illatkeverék – Felnőtt csoporthoz
• 3 csepp rózsa – szívnyitás, szeretet, elfogadás
• 2 csepp jázmin– érzelmi mélység, önelfogadás
• 2 csepp geránium – érzelmi egyensúly, önszeretet
• 1 csepp édesnarancs – vidámság, melegség, öröm
• 1 csepp tömjén (Frankincense) – mély nyugalom, spirituális fókusz
• 1 csepp bergamott – stresszoldás, derű
• 1 csepp magnólia – nőies, szívnyitó

Bene Szilvi – Kreatív Selfness Műhely
Rehabilitációs és komplex művészeti terapeuta, meseterapeuta