Moszaku és tanítványa, Minokicsi egy erdőben vándoroltak, amely nem messze terült el szülőfalujuktól. Csikorgó hideg éjszaka volt, amikor útjuk céljának közelébe értek, de maguk előtt hideg vízfolyamot láttak. Át akartak jutni a folyón, ám a révész már elment, és csónakját a túlsó parton hagyta. Túlságosan fagyos volt az idő ahhoz, hogy átússzanak, így hát nem próbálkoztak tovább az átkeléssel, hanem behúzódtak a révész kis kunyhójába, és örültek, hogy ott menedéket lelnek.
Moszaku fáradt volt, és nyomban álomba merült. Minokicsi ezzel szemben ébren maradt egy ideig, és hallgatta a szél süvöltését meg a hó zizegését, melyet a szél az ajtónak fújt. Később Minokicsi is elszunnyadt, de nem sokáig tarthatott szendergése, mert félálomban úgy érezte, mintha hideg hó zuhogna arcára. Ekkor fölébredt, és kémlelve nézett körül. Látta, hogy az ajtó sarkig nyitva, és azt is látta, hogy csodaszép asszony áll a kunyhó közepén csillogó fehér ruhában. Egy percig mozdulatlanul állt, de nemsokára Moszaku fölé hajolt, és lehelete fehér füstként áradt ki szájából. Miután néhány percig Moszaku fölé hajolva állt, fölegyenesedett, és a tanítvány felé indult. Minokicsi kiáltani szeretett volna, mert az asszony lehelete olyan hideg volt, mint a jeges szélvész. Ekkor az asszony megszólalt:
— Veled is úgy akartam bánni, mint mestereddel, de ifjúságod és szépséged miatt megkegyelmezek neked.
Még tovább is beszélt, és megtiltotta Minokicsinek, hogy valakinek is elmondja az itt látottakat.
— Ha elbeszéled valahol — mondta —, halálos bosszút állok rajtad! — ezzel eltűnt.
Ekkor Minokicsi szólítani kezdte mesterét:
— Moszaku! Moszaku, ébredj! Valami borzalmas dolog történt!
Választ azonban nem kapott. Kinyújtotta kezét a sötétségben, de a következő pillanatban ijedten kapta vissza, mert Moszaku bőre olyan hideg volt, mint a jég. Moszaku hulláját tapogatta.
A következő télen, amikor Minokicsi hazafelé ballagott falujába, találkozott az úton egy csinos leánnyal. A leányt Jukinak hívták. Megtudta tőle, hogy Edóba készül szolgálni. Minokicsit annyira elbűvölte a leány szépsége, hogy érdeklődni kezdett, vajon eljegyezte-e már valaki vagy sem. Mikor megtudta, hogy nem, saját otthonába vezette, és annak rendje-módja szerint feleségül is vette a szokásos megtartóztatási idő elteltével. Juki tíz csinos és jóravaló gyerekkel ajándékozta meg Minokicsit. Az átlagosnál sokkal világosabb arcbőre volt valamennyinek. Mikor Minokicsi anyja meghalt, utolsó szavaival is Jukit dicsérte, de a környék lakosai is sokat emlegették Juki erényeit.
Egyik este, amikor Juki éppen gyermekeinek varrt valamit, arcára vetődött a fény a lámpaernyőn keresztül. Ekkor Minokicsinek eszébe ötlött az a különös éjszaka, amelyet néhai mesterével töltött együtt a révész kis kunyhójában.
— Juki - mondta neki -, te ma nagyon emlékeztetsz engem egy szép fehér asszonyra, akivel tizennyolc éves koromban találkoztam, és aki megölte mesteremet jéghideg leheletével. Úgy hiszem, hogy ez valami furcsa szellem lehetett, és mégis, ma este úgy rémlik, hogy hasonlítasz hozzá.
Juki elhajította magától a varrást, és borzalmas mosoly jelent meg arcán. Szorosan férje mellé állt, és rekedt hangon suttogta neki:
— Én voltam az, Juki-Onna, aki eljöttem akkor, hogy észrevétlenül megöljem mesteredet!
Ó, hűtlen nyomorult, megszegted parancsomat, és kibeszélted a titkot. Ha nem tekinteném alvó gyermekeinket, most megölnélek téged is! Emlékezz arra, ha valamiben hiányt szenvednek vagy panaszkodnak, meghallom, és eljövök hozzád egy este, amikor csöndesen esik a hó, halált hozó leheletemmel!
Ekkor Juki-Onna, a hó úrnője, hirtelen fehér köddé változott, és zúgva, süvöltve tűnt el a kéménylyukon keresztül, hogy soha többé vissza ne térjen.
Mese forrása: Urasima Taró A szegény halász/japán népmesék
Kép: Mikhail-Aleksandrovich-Vrubel-The-Swan-Princess