Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anya, annak pedig egy legény fia. Az anya igen akarta volna, hogy a fia házasodjék, de az nem talált kedvére valót a helybéli lányok között. Egy napon meghallotta, amint éppen egy öreg boszorkányról beszéltek, elment hát a boszorkányhoz, és így szólt hozzá:
– Édesanyám azt akarja, hogy megházasodjam, de én nem találok olyan lányt, aki kedvemre való volna. Hát azért jöttem, hátha kegyelmed tudja, hol van a világ legszebb lánya. A banyának még tüzesen csillogott a szeme, látta, hogy a legény igen daliás fickó, is így válaszolt:
– Tudom én, hol van az a fehérnép, akit te keresel, bizonyos is vagyok benne, hogy tetszeni fog neked; de előbb meg kell tenned, amit mondok. Hát jól figyelj! Mész, mész ezen az úton, toronyiránt, mindig csak előre, és közben kérdezősködöl a Három Narancs palotája felől. Ha megtaláltad, menj be a kertbe, s meglátsz egy igen szép narancsfát, melyen csak három narancs van. Vigyázz, hogy egy ugrásra szakítsd le mind a jármát, de fel ne másszál, mert akkor onnan ki nem jössz többet. Ha leszedted a három narancsot, elhozod őket hozzám, és én megmondom neked, hol van az a lány, akit keresel.
Hát így is történt. Nyakába vette a legény az utat, s ment, mendegélt. Nagy sokára, hosszú idő múlva megpillantott egy palotát; odaért és megkérdezte, tudnak-e neki szállást adni éjszakára. Egy lány lakott a kastélyban, s megkérdezte a legényt, ugyan mi szél hozta erre a tájra.
– Keresem a Három Narancs palotáját.
– Én nem tudom, hol van – felelte a lány –, de mindjárt hazajön apám, a Nap, ő talán tudja.
El is kezdett ám egyszeribe fényleni a palota, s hamarosan megérkezett a Nap akkora hőséggel, hogy nem lehetett elszenvedni. Mikor belépett, így szólt:
– Lányom! Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Jaj, édesapám! Egy szegény fiú van itt, a Három Narancs palotája felől tudakozódott tőlem, én meg azt mondtam neki, hátha apámuram tudja.
– Nem ismerem azt a palotát – mondta a Nap –, de menjen Hold nővérem házába, az talán tud róla.
Hát újra nyakába vette a mi emberünk az utat, s ment, ment, mendegélt, hetedhét országon túl, mígnem végre megpillantott egy másik palotát, s odament, hogy tudakozódjék a Három Narancs palotája felől. Kijött egy leány, s azt mondta neki, hogy ő nem tudja, de csak kerüljön beljebb, mert nemsokára hazaérkezik édesanyja, a Hold, az talán tudja. A legény belépett, és hamarosan ragyogni kezdett a ház, míg csak olyan világos nem lett, mint fényes nappal. A Hold érkezett haza, s amint belépett, azt mondta a lányának:
– Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Hallgasson ide, édesanyám – mondta a lány –, egy szegény fiú van itt, nagybátyámtól jő, a Naptól, azt hiszi, anyámasszony tudja, hol van a Három Narancs palotája.
– Én ugyan nem tudom – felelte a Hold –, de menjen el fivéremhez, a Keleti Szélhez, az mindenfelé jár, könnyen lehetséges, hogy meg tudja mondani.
Elindult a legény, ment, mendegélt. Amikor már nagyon hosszú utat tett meg, újra megpillantott egy palotát. Odament, és ott is tudakozódott a palota felől. A lány, aki ott lakott, ugyancsak azt mondta, hogy nem tudja, várja meg, amíg hazajön az apja, az talán már látta. Kisvártatva rettentő zúgást hallott, s a ház remegni kezdett, mintha össze akarna dőlni. Ekkor iszonyú üvöltéssel berontott a Keleti Szél, és azt mondta a lányának:
– Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!
– Jaj, édesapám – mondta a leány –, egy szegény fiú van itt, Hold nénémtől jött, hogy apámuram megmondja neki, ha tudja, hol van a Három Narancs palotája.
– Tudom, hol van – felelte a szél –, csak keljen át azon a hegyen, mely ott szemközt látszik, annak a túlsó oldalán van az a palota, amelyet keres.
A legény bizony nem valami jól érezte magát a szüntelen szélben, alig várta, hogy indulhasson; ment, mendegélt, átkelt azon a hegységen, s íme, talált egy gyönyörű szép palotát, amilyet még sohasem látott. Minthogy a kapuk nyitva voltak, s egy lelket se látott, nem teketóriázott sokat, hanem beballagott. Hát ott jutott ám csak egy gyönyörűséges kertbe, volt abban fa mindenféle fajta, aközött is temérdek narancsfa, csak úgy roskadoztak a narancstól, azt se tudta a legény, melyikhez nyúljon. Végül is addig forgolódott, amíg meg nem látott egyet, melynek csupán egy ága volt, s azon három narancs. Így szólt magában:
– Csak ez lehet az! Avval – zsupsz! – nagyot ugrott, és letörte az egész ágat, aztán illa berek, nádak, erek, futott ki a palotából, mert attól félt, hogy valaki még megtámadja, hogy elvegye tőle a három narancsot.
Hát a mi emberünk újra nyakába vette az utat visszafelé, s amikor már a fele utat megtette, megéhezett. Nem volt nála semmi elemózsia, így hát – mitévő legyen? – felvágott egy narancsot. Alighogy felvágja, hát, uramfia, kiugrik ám belőle egy leány – de még milyen leány! –, s azt mondja neki:
– Adsz-e nekem kenyeret?
– Nincs kenyerem – válaszolta a legény.
– Akkor visszabújok a narancsomba, és visszatérek a fámra. Avval a narancs összezárult, s a lánnyal együtt eltűnt.
Akármilyen éhes volt is szegény feje, nem merte felvágni a másik narancsot, amíg nem talál valami ennivalót, mert félt, hogy megismétlődik az előbbi eset. Így aztán az első pásztorkunyhóban, mely útjába esett, kért egy darab kenyeret. Adtak is neki, ő pedig folytatta útját, amíg jó messze nem jutott a kunyhótól. Akkor leült, és felvágta a másik narancsot. Amint felnyitotta, kiugrott egy még szépségesebb leányzó, s azt mondta neki:
– Adsz-e nekem kenyeret?
– Itt van, fogjad – válaszolta a legény.
– Hát vizet?
– Vizem nincs.
– Akkor visszabújok a narancsomba, és visszatérek a fámra. Visszaugrott a narancsba és eltűnt.
A legénynek most már csak egyetlen narancsa maradt, úgyhogy nem volt más mit tennie, mint megtakarítani a kenyeret, s elhatározta, addig nem eszi meg a narancsot, míg vizet nem lel. Továbbment, mendegélt, végre egy forrásra bukkant az út mellett, egy partoldalban. Akkor leült, elővette a kenyeret, fogta az utolsó narancsot, ami még megmaradt neki, és felvágta. Hát kiugrott egy leány, akire aztán igazán gyönyörűség volt ránézni; ha az első kettő szép volt, ez aztán legszebb volt valamennyi közt, úgyhogy a legény szinte megnémult a bámulattól, míg nézte. Végre megszólalt a lány:
– Adsz-e nekem kenyeret?
– Itt van, fogjad – válaszolt a legény.
– Hát vizet adsz-e?
– Adok biz én – mondta a legény, s már nyújtotta is.
– No, akkor boldog leszel velem – mondta a lány, és megitta a vizet.
Amikor jóllaktak, most már kettesben folytatták az utat, s a legény majd eszét vesztette örömében. Mentek, mendegéltek, míg fel nem tűnt a falu; a hosszú úttól már igen porosak és rongyosak voltak, ezért a legény nem akarta, hogy a lány ilyen állapotban lépjen be a faluba. Éppen egy kút esett útjokba; egy nagy fa állott mellette, s a legény azt mondta a lánynak:
– Ide hallgass! Nem akarom, hogy ebben az állapotban gyere be a faluba. Hazamegyek egy kocsiért, hogy azon vigyelek be. Addig te másszál fel a fára, s ott várj, mígnem visszajövök. Úgy is lett; a leány felmászott a fára, s mert az ágak ráhajoltak a kútra, arca meglátszott a víz tükrében.
Ezalatt a legény elment a kocsiért. Nemsokára egy szerecsen lány ment a kútra egy korsó vízért. Amikor meg akarta meríteni a korsót, meglátta a fán ülő lánynak az arcát a vízben. Azt hitte, hogy az a saját képe mása, és így szólt:
– Én fekete, te meg fehér, összetöröm a korsómat, nem járok én többé vízér! Avval – zsupsz! – odavágta a korsót, és pozdorjává zúzta. Elment, majd kisvártatva visszatért egy másik korsóval, és ugyanúgy tett. Azután megint eljött; bádogkorsó volt a kezében, bizonyára a gazdasszonya adta neki, hogy össze ne törje, mint a másik kettőt. A kút fölé hajolt, de még mindig látta az odafent ülőnek az arcát, és így szólt:
– Én fekete, te meg fehér, összetöröm a korsómat, nem járok én többé vízér! És – dirr-durr, csihi-puhi! – ütötte-verte, csapta-vágta, de a korsó bádogból volt, s így behorpadt ugyan, de nem tört össze. Végre is a szegény szerecsen lány annyira belefáradt a nagy munkába, hogy a másik, ott fenn a fán, elkacagta magát.
A szerecsen lány meghallotta, felnézett, meglátta a gyönyörű szép leányt, és így szólt:
– Jaj, de gyönyörű kisleány! Akarod-e, hogy felmásszak és ki tervezzelek?
– Nem, nem, leányasszony, inkább lemegyek én.
– Nem – felelte a szerecsen lány –, majd én felmászok.
Felmászott a fára, és hozzáfogott tetvezni. Amikor a szépséges lány egy pillanatra nem figyelt oda, előhúzott egy garasos gombostűt, és beleszúrta a fejébe. A lány elsikította magát, és gyönyörű fehér galambbá változott. A szerecsen lány lemászott, fogta a korsaját és hazament. Kis idő múlva megjött a legény a kocsival, és tűvé tette a lányért a kút egész környékét, mégsem találta sehol. Nagyon elkeseredett, és ezerszer megbánta, hogy magára hagyta a lányt, de hát mit volt mit tenni, elhatározta, hogy hazamegy.
Hanem azért észrevette a fán azt a csodaszép kis galambot, s az nem is repült el, megfogta hát és hazavitte, majd elmesélte az édesanyjának, hogy mi történt. Az édesanyjának és a fiának is úgy tetszett az a galamb, hogy azt se tudták, hová tegyék. Teljesen szabadon járt, oda ment, ahová akart. Kiváltképpen az édesanya tartotta mindig a szoknyáján és simogatta. Egy szép napon észrevette, hogy a galamb mindegyre csak vakarja a fejét lábacskájával. Azt hitte, valami tetű bántja szegényt, hozzáfogott hát, hogy kiszedje a férget. Akkor látta meg a tűt.
– Jaj, szegény kis állat – mondta –, vajon ki szúrhatta belé ezt a tűt? Hívta a fiát, hadd nézze meg az is, azután kihúzták a tűt. Abban a pillanatban visszaváltozott a galamb leánnyá, gyönyörűséges hajadonná! Az volt ám a lány! Akkor a fiú megölelte, és azt mondta az anyjának:
– Édesanyám, ez az a leányzó, akit ott hagytam a fán. Az édesanya is megölelte, s mindketten faggatták, hogyan történt, hogy galambbá változott. A leány mindent elmondott nekik, ami ott történt a kútnál, azután megkerestették a szerecsen lányt, aki boszorkány volt, és irigységből követte el tettét.
A szerecsen lány az életével lakolt, ők pedig összeházasodtak, és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
(spanyol népmese)
