Egyszer egy árva lány a tóparton üldögélt a folyótorkolatnál, s siratgatta temetőbe költözött apját és anyját. Panaszkodott, hogy rosszul megy a sora, mert gonosz gazdasszonya és gazdája van. Egyszerre valaki a vállára tette a kezét. Felnézett: egy szép, aranysárga hajú, barna szemű idősebb asszony állt mellette, különös öltözékben. Fehér köveket tartott a kötényében, s nyájasan mosolyogva mondta:
– Ne sírj! A rossz napok után jobbak virradhatnak rád!
Ezekkel a szavakkal az árva lány ölébe öntötte kötényéből a köveket, s így szólt:
– Menj haza, s rakd bele ezeket a köveket a ládádba. De ne szólj róla senkinek, mit hallottál ma tőlem, vagy mit adtam neked. Annak viszont, aki holnap kérőbe jön hozzád, beszélhetsz, s megmutathatod, amit most a kötényemből kaptál.
Az árva lány először szóhoz se tudott jutni, végül azonban kényszeredetten elmosolyodott, s így szólt:
– Kérő? Nem tudom, ugyan ki kérhetné meg szegény fejem!
– Majd meglátod! Higgy a szavamnak: én még soha senkit se csaptam be!
Az árva lány ezt kérdezte:
– Honnan jöttél ide, s honnan tudod, mi történik holnap?
– Hogy ki vagyok, s honnan tudom, azt most nem mondhatom meg. Hogy hová való vagyok? Oda, ahol a Nap, a Hold és a Csillagok alulról felfelé látszanak, s a hegycsúcsok meg a fák sudarai lefelé nőnek. Ott, ahonnan én jöttem, senkinek se megy rosszul a sora, ott nincs gonosz gazda, se gazdasszony, se forróság, se hideg, ott nem sír senki, se nem panaszkodik.
– De honnan termettéi ilyen váratlanul mellettem? – kérdezte a lány bátorságra kapva.
Az idegen asszony mosolyogva mondta:
– Onnan jöttem, ahova most megyek. – S ezekkel a szavakkal belelépett a vízbe.
Az árva lány most már világosan megértette a dolgot, s akaratlanul kicsúszott a száján:
– Te vagy a Vízianyó?!
Még jóformán ki se mondta, a különös idegen máris eltűnt. A lány álomnak tartotta volna az egészet, de a fehér kövek az ölében arról tanúskodtak, hogy mégis igaz volt.
A lány gyorsan hazament, s csak úgy tréfából betette a köveket a ládájába. Másnap jött egy módos gazdalegény, s feleségül kérte a lányt. A lánynak eszébe se jutott a tegnapi vízparti eset, csak mikor a vőlegény hazafelé indulóban volt. Ekkor azonban elmondta, mit látott tegnap, s odavezette a legényt a ládához. Amint felemelte a láda tetejét, látják, hogy a láda csaknem félig van ezüstpénzzel. A legény megölelte a lányt, s így szólt:
– A pénz csak pénz. Nekem eddig is volt belőle elég. A te gazdagságod nem tesz engem boldogabbá, mint voltam. Akivel azonban Vízianyó jót tesz, az a legjobb, legbecsületesebb ember. Áldás van rajta, s gyarapszik, növekedik a keze alatt minden.
A vőlegény szava igaznak bizonyult: miután egybekeltek, boldogan éltek, jól ment a soruk, s végül nagyon gazdagok lettek. Az egykori árva lányból a környék legjobb szívű gazdasszonya lett, segített a bajba jutottakon, senkit se eresztett el üres kézzel, aki kérni jött hozzá, s anyjuk helyett anyja volt az árváknak.
forrás: Mesék boldog öregekről/ Boldizsár Ildikó