Egy napon az Élet vándorútra kelt a világon. Csak ment, mendegélt, míg egy emberhez nem ért. Annyira meg volt annak duzzadva az egész teste, hogy mozdulni is alig tudott.
– Ki vagy te? – kérdezte az ember.
– Én vagyok az Élet.
– Ha te vagy az Élet, akkor talán meg tudsz engem gyógyítani – mondta a beteg.
– Meggyógyítalak – felelte az Élet –, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is.
– Hogy felejthetném el! – kiáltotta a férfi.
– Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet.
Megszórta a beteget az út porával. A férfi rögtön meggyógyult.
Az Élet tovább ment és találkozott egy leprással.
– Ki vagy te? – kérdezte a férfi.
– Én vagyok az Élet.
– Az Élet? Akkor igazán meggyógyíthatnál.
– Megtehetem – felelte az Élet –, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is.
– Hogyan felejthetném el! – sopánkodott a férfi.
– Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet.
Megszórta a beteget az út porával, és a férfi máris meggyógyult.
Megint útra kelt az Élet. Pár nap múlva elérkezett egy vakhoz.
– Ki vagy te? – kérdezte a vak.
– Az Élet.
– Ó, te vagy az Élet! – kiáltott fel örömmel a vak.
– Kérlek, add vissza szemem világát!
– Megteszem. De tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is.
– Biztos, hogy nem foglak elfelejteni – ígérte meg a vak.
– Jól van, hét év múlva újra eljövök, és akkor majd meglátjuk – mondta az Élet.
Megszórta a vakot az út porával, és az máris újra látott.
Amikor eltelt a hét év, ismét útra kelt az Élet. Átváltozott vakká és először ahhoz az emberhez ment, akinek visszaadta a látását.
– Kérlek, hadd éjszakázzam nálad – kérte az Élet.
– Mi jut eszedbe? – rivallt rá az ember.
– Hordd el magad! Már csak az hiányzik, hogy minden nyomorék itt telepedjen le!
– Látod – mondta az Élet –, hét évvel ezelőtt vak voltál. Akkor meggyógyítottalak. És megígérted, hogy sem a vakságodat, sem engem nem felejtesz el.
Ekkor az Élet felvett egy kevés port az útról, és a hálátlan emberre szórta. Attól kezdve az újra vak lett.
Az Élet ment tovább. Elérkezett ahhoz az emberhez, akit hét évvel ezelőtt kigyógyított a leprából. Az Élet leprássá változott és szállást kért.
– Tűnj innen! – kiáltott rá az ember –, még megfertőzöl engem is!
– Látod – mondta az Élet –, hét évvel ezelőtt kigyógyítottalak a leprából. Akkor megígérted, hogy nem felejtesz el sem engem, sem a betegségedet.
Majd vett egy kevés port az útról és az emberre szórta, aki abban a pillanatban újra leprás lett.
Végül az Élet olyan emberré változott, akinek mindene meg volt duzzadva annyira, hogy mozdulni is alig tudott. Így kereste fel azt, akit hét évvel ezelőtt először meggyógyított.
– Éjszakázhatnék nálad? – kérdezte tőle.
– Szívesen látlak, gyere csak be – hívta beljebb az ember.
– Ülj le, te szegény. Csinálok neked valami ennivalót. Nagyon is jól tudom, hogyan érzed magad. Valamikor az én tagjaim is így meg voltak dagadva. De pontosan hét évvel ezelőtt, amikor erre járt az Élet, meggyógyított. Azt mondta akkor, hogy hét év múlva újra eljön. Várj itt, amíg erre jön. Talán neked is tud segíteni.
– Én vagyok az Élet. Te vagy az egyetlen, aki sem engem, sem a betegségét nem felejtette el. Ezért egészséges maradsz mindörökre. Amikor elbúcsúzott a jó embertől, azt mondta még neki:
– Az élet mindig változik. A boldogságból sokszor boldogtalanság lesz. A szükség gazdagsággá alakul, és a szeretet átcsaphat gyűlöletbe. Ezt senkinek sem szabad elfelejtenie.
(afrikai népmese)
Boldizsár Ildikó: Mesék életről, haláról és újjászületésről, Magvető, Budapest 2018