Diófácska (hamupipelle)

Volt egyszer egy asszony és egy ember. Azoknak volt egy leánya. Az asszony meghalt, s az ember ott maradt egyedül a leányával. Telt-múlt az idő, élt a leányka az édesapjával kettecskén. Volt egy szomszédasszonyuk. Az özvegyasszony volt, s neki is volt egy leánya. A vén bába örökké hívta be a lányt, s mindig mondogatta neki:

- Te leányka, mondd meg édesapádnak, vegyen el engemet, mert én tejbe-vajba fürösztgetlek, ganyélébe gübbögtetlek, hasábfával kenegetlek.

A leányocska ment, és mondta az apjának, mit mondott a szomszédasszonyuk.

- Ó, te leányom - mondta az édesapja -, az nem nagy öröm.

De addig mondta a leányocskának az asszony, ma is, holnap is, hogy az apja elvette az asszonyt. Volt ennek az asszonynak is leánya. A saját lányával nagyon jól bánt, de a szegényember leánykájával bizony rosszul. Elnevezte Hamupipellének. Soha nem engedte se táncba, se templomba menni.

A saját lányát örökké elvitte a templomba magával. Mikor egy vasárnapon az édesleányával indult a templomba, az egy fazékból kását öntött a tűzhelybe, s összekeverte hamuval. Azt mondta Hamupipellének, hogy amire ők a templomból kijőnek, válassza szét, galuskát csináljon belőle, de se meleg, se hideg ne legyen, éppen enni lehessen.
Mikor elmentek a templomba, a leányocska úgy elkezdett sírni, mint a záporeső. Olyan erősen sírt, hogy a hamu megvizesedett a szemei előtt. Akkor egyszer csak megnyílt az ajtó. Hát ki jő ott? Az édesanyja, s mondja neki:

- Minek, sírsz, leányom?
- Hogyne sírjak, édesanyám? Ezt a kását szét kell válasszam a hamutól. Mire a mostohámék a templomból kijőnek, galuskát kell készítsek, úgy, hogy se meleg, se hideg ne legyen, éppen ehető legyen.
- Ne búsulj, leányom. Menj be a diófácskába, találsz ott egy rézgúnyát, vedd fel, s eredj a templomba, mert én megcsinálom az ételt. De mikor az úrangyalára harangoznak, magad gyere ki. Nehogy visszanézz, mert baj lesz a fejednek!

A leány úgy is tett. Elment a diófácskába, felöltözött, s elment a templomba. De ott a királylegények nem a papot nézték az oltáron, hanem a leányt. Mert olyan szépet leányban még nem láttak. Mikor az úrangyalára harangoztak, akkor a leány már ki is lépett a templomból. Mondták neki a királylegények:

- Nézz vissza, te királyleány, nézz vissza, te királyleány! - De ő visszafelé nem nézett.

Hazament, bement a diófácskába. Levetkezett, felvette a mocskos gúnyáját, s beült a sutba. Az étel se meleg, se hideg nem volt. Éppen, ahogy kellett a mostohaanyjának. Mikor az meglátta, hogy az étel éppen olyan, ahogy kérte, mérgibe majd meghasadt, amiért nem tudta megverni Hamupipellét.
Kezdte mondani, hogy milyen szép lányt láttak a templomban.

- Én is láttam, anyám.
- Honnét láttad magad is, Hamupipelle?
- A kerítésről.
- Menjen, ember, vágja le a kerítést! - Levágta az ember a kerítést.

Következő vasárnap mennek ismét a templomba. Akkor összevegyített a mostoha két szakajtó kendermagot egy szakajtó kásával, s azt mondta neki, válogassa szét, főzzön galuskát, de úgy, hogy amikorra hazajő, se meleg, se hideg ne legyen a galuska. Akkor is odament az édesanyja, és elküldte őt a templomba.

- Eredj lányom, a diófácskában találsz egy ezüstruhát, vedd fel, s menj el a templomba. A többivel ne törődj.

A szegény leányka úgy tett, felöltözött az ezüst gúnyába, s elment a templomba. Csak nézték a királylegények mind a szépséges, ezüstruhás leányt. Megint elment harangozáskor a templomból, de hátra se nézett. A királylegények mind csak rikoltottak utána. No, ugyan hiába tették. A mostoha meg a lánya hazamentek, minden úgy volt, ahogy parancsolták. Az étel se meleg, se hideg, éppen ehető volt. Megit mondják neki, milyen szép leány volt a templomban, ezüstruhában.

- Én is láttam, anyám.
- Honnan te?
- A disznópajta tetejéről.

Akkor a disznópajtát bontatta le az asszony mérgibe, hogy a leány onnan leselkedett. Harmadik vasárnap is elmentek a templomba. Összevegyített kását sóval előtte, ráparancsolt megint a lánykára, ahogyan szokott. Akkor elkezdett sírni a leányka, azt gondolta, ezt nem tudja megtenni. Bement megint az édesanyja:

- Ne sírj, leányom. Menj be a diófácskába, vedd fel az aranygúnyádat, s menj el a templomba.

Mikor kijött a templomból, a királylegények mind rikoltották:

- Nézz vissza, te királyleány, nézz vissza, te királyleány! - Addig s addig rikoltoztak utána, hogy egy kicsit visszafordította a fejét, s akkor az egyik papucsa leesett a lábáról.

Hazament nagy búsan, bement a diófácskába, s levetkezett. Beült a sutba. Hanem a papucsát felragadta egy királylegény. Mikor az anyja hazament, s meglátta, hogy az étel készen van, s ismét nem tudja megverni, úgy megharagudott, hogy hasadt el mérgibe.

- Látta- e ember, hogy milyen szép királyleány vót a templomban? Egyik papucsát elejtette, s felvette egy királylegény. Akkor a leány megszólalt megint: - Anyám, én is láttam a ház tetejéről.
Dühös lett az asszony. - Menjen, ember, vágja le a ház tetejét!

A királylegény, amelyik felvette a papucsot, megindult házról házra, hogy akinek a lába beletalálna, mármint éppen illik az ő lábára, ő azt veszi feleségül. Bement a szegényember házába is. Hanem a mostohaanyja bedugta Hamupipellét az ágy alá, ráborított egy tekenőt. Előhívja az édeslányát, s a leánynak adja a papucsot. Nem is lett rávaló az a papucs. Megragadott a mostoha egy kést, faragja ide, faragja oda a lány lábát, de mégsem lett jó a papucs. Egyszer csak megszólalt a kakas:

- Kukurikú, királyom fensége, a papucs gazdája a tekenő alatt!
- Hess el, kakas, mit jár a szád! Hess el innen!
- Nem, nem nézzük csak meg! - mondta a királylegény.

De a mostoha egyre faragta a leányának a lábát, hátha jó lesz a papucs. No, addig a királylegény felemelte a tekenőt. Mikor kihúzta onnétt a leányt, odaadta neki a papucsot, hát, mintha a lábára szabták volna. Azt mondja akkor a királylegény:

- Na, ez a gazdasszonya ennek a papucsnak.
- Jaj, királyom fensége, nem látja, milyen hammas, milyen csúf? - mondta a bába.
- Nem bánom én, ha akármilyen is, én ezt viszem magammal.

Azt mondja akkor neki Hamupipelle:

- Álljon meg, királyom fensége, egy kicsit itt benn! Várjon csak!
Bement a diófácskába, felöltözött a rézgúnyába. Egyszerre lejött róla a hamu.
- Én voltam-e, királyom fensége?
- Magad voltál, magad!

Akkor vén bába a leányával úgy megijedt, hogy kezdte rázni a hideg. Második rendet is felöltötte, a megmutatta magát. Amikor a harmadik rend ruhát is felvette, s bement aranygúnyában, akkor mondta a királylegénynek:

- Na, királyom fensége, adja ide a papucsot! - felvette, illett a lábára nagyon.

A gonosz bába a leányával meghasadt mérgiben.

- Na, szívem szerelme, én a tied s te az enyém halálig. Magad jössz most velem!
- Én nem megyek, királyom fensége, amíg tizenkét szekeret nem hoz ide.

De hogy miért kellett az a tizenkét szekér? Tizenkét szekér gúnyát vettek ki a diófácskából. Csináltak egy nagy lagzit akkor, s ez mai napi is élnek, ha meg nem haltak.

Kép forrása: Freepik

mese forrása: https://mesedelutan.webnode.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük