Az emberi testben van egy kicsiny lótuszvirág házikó. Abban a kicsiny lótuszvirág házikóban van egy kicsiny belső tér. Az a kicsiny belsőtér akkora, mint a világűr. Benne van Ég és Föld, Nap és Hold, tűz és víz, a villám és a csillagok. Minden, ami volt, van, lesz, benne van. Erről fogunk mesélni most nektek. Mindenről ami: volt, van és lesz.
Kezdetben volt a Semmi. És a Semmi ott ringatózott a Világmindenség közepén. Lassan, lustán, ráérősen, mint akinek ennél jobb dolga nem is lehet.
Ebből keletkezett a Káosz. Egybefolyt minden, gomolygott a Semmi, és kellett valaki, aki szétválasztja a sokféleséget, határt szab a határtalan gomolygásnak. Így lett a Lent és a Fent, és így lett a Közép. Rend volt a Föld alatt és a Föld felett, helyükre kerültek az égitestek és a föld alatti világok. Csak a Közép nem talált utat a rendhez. Volt már víz, föld, fa és fű, voltak hegyek és síkságok, tavak és tengerek, halak és madarak, megannyi bogár, csúszómászó és négylábú, mégis üres volt a Közép. Nem volt, aki örülni tudott volna mindennek.
Körbenéztek akkor az istenek, és gondolkodtak, mi hiányzik innen. Ki lenne az, aki örülni tudna víznek, földnek, fának és fűnek, hegyeknek és síkságoknak, tavaknak és tengereknek, halaknak és madaraknak, megannyi bogárnak, csúszómászónak és négylábúnak?
– Hát az ember! – mondta egyikőjük.
Egyetértettek ezzel az istenek, és megteremtették az embert.
Szép volt az ember. Volt keze, lába, teste és feje, a fején szem, száj, orr és fül, ám hiába volt mindez, az ember mégsem tudott örülni semminek.
– Ebből az emberből hiányzik valami! – állták őt körül az istenek. Megnézték jobbról, balról, elölről és hátulról, végül rájöttek, mit felejtettek ki belőle.
– Hiányzik belőle a Lélek! – mondta egy szép szemű, karcsú istennő, akinek hófehér ruhája volt és fekete haja, fekete hajában pedig egy hófehér vízililiom pompázott.
– Ha hiányzik, hát adjunk neki! – bólintottak a többiek, és nekiálltak a munkának. Nekiálltak megteremteni az ember lelkét.
Igen ám, de milyen legyen a Lélek? Töprengtek ezen egy ideig, aztán az egyikőjük azt mondta: – Legyen olyan a Lélek, mint a holló tollruhája! Legyen olyan koromfekete!
– Nem, az nem jó! – tiltakoztak a többiek. – Ha a Lélek olyan fekete lesz, mint a holló tollruhája, az ember gonosz lesz, mindent elpusztít majd maga körül, nem tud vigyázni semmire, és az öröm is messze kerüli. Nem, ne legyen a Lélek olyan fekete, mint a holló tollruhája.
– Hát akkor milyen legyen?
– Legyen olyan hófehér, mint a hattyú tollruhája!
– Ez még rosszabb! Ha a lélek olyan fehér lesz, mint a hattyú tollruhája, az ember élhetetlen lesz, mindenét odaadja majd, és megvédeni sem tudja magát. Nem, ne legyen az ember lelke olyan fehér, mint a hattyú tollruhája.
Három nap és három éjjel tanácskoztak, végül az a szép szemű, karcsú istennő, akinek hófehér ruhája volt és fekete haja, fekete hajában pedig egy fehér vízililiom pompázott, odaállt a többiek elé, és azt mondta:
– Tudom már, milyen legyen a Lélek! Legyen olyan, mint a szarka tollruhája! Legyen benne fekete és fehér, s bízzuk az emberre, mennyit használ az egyikből és mennyit a másikból.
Ez mindenkinek tetszett. Megteremtették hát az ember lelkét olyannak, mint a szarka tollruhája. És az emberre bízták, mennyit használ a feketéből és mennyit a fehérből.
Boldizsár Ildikó mesélésében