Élt egyszer egy asszony meg egy ember. Volt egy legényfiuk is. Szántottak, vetettek, boronáltak. Zabföldjüket gyakran felkeresték a hattyúk. Gondolt egyet az asszony meg az ember, és csapdát állított a hattyúknak. Beesteledett, ettek, ittak, nyugovóra tértek. Megvirradt, felébredtek s elküldték a fiút: nézze meg, fogott-e hattyút a csapda.
Kiballagott a legény a zabföldre, s látja ám, egy hattyú van a csapdában. Több se kellett neki, nagy tüzet rakott fenyőgallyakból, s elégette a hattyúlány tolláit, a lányt meg hazavitte, felöltöztette. Beesteledett, ettek, ittak, nyugovóra tértek. Megvirradt, felébredtek s vízért küldték újdonsült menyüket.
Jöttek a hattyúk, és így énekeltek:
Jüksalcse, hattyúlány,
Hív apád, hív anyád!
A hattyúlány így felelt:
Kozsan fia, Kozsdemör
Elégette tollruhám,
Szárnyra kelni nem tudok.
Nosza, mindegyik hattyú adott neki egy-egy tollat. A hattyúlány összeszedegette a tollakat, s a híd alá rejtette valamenynyit, vödrét telimerítette s hazament.
– Hol maradtál ilyen sokáig, kis menyem? – faggatta az öregasszony.
– Zavaros volt a víz, vártam, hogy kitisztuljon – felelte a hattyúlány.
Beesteledett, ettek, ittak, nyugovóra tértek. Megvirradt, felébredtek s vízért küldték a hattyúlányt.
Alig ért a híd lábához, jöttek a hattyúk, és így énekeltek:
Jüksalcse, hattyúlány,
Hív apád, hív anyád!
A hattyúlány így válaszolt:
Kozsan fia, Kozsdemör
Elégette tollruhém,
Szárnyra kelni nem tudok.
Nosza, mindegyik hattyú adott neki egy-egy tollat. A hattyúlány összeszedegette s a híd alá rejtette valamennyit. Aztán telemerítette a vödrét és hazament.
– Hol voltál ilyen sokáig, kis menyem? – kérdezte az öregasszony.
– Zavaros volt a víz, vártam, hogy kitisztuljon – válaszolta a hattyúlány.
Beesteledett, ettek, ittak, nyugovóra tértek. Megvirradt, felébredtek s vízért küldték a hattyúlányt.
Alig ért a híd lábához, rázendítettek a hattyúk:
Jüksalcse, hattyúlány,
Hív apád, hív anyád!
A hattyúlány így felelt:
Kozsan fia, Kozsdemör
Elégette tollruhám,
Szárnyra kelni nem tudok.
Nosza, mindegyik hattyú adott neki egy-egy tollat. A hattyúlány a híd alá rejtette valamennyit, vödrét telemerítette s hazament.
– Hol késtél ilyen sokáig, kis menyem? – vonta kérdőre az öregasszony.
– Zavaros volt a víz, vártam, hogy kitisztuljon.
Beesteledett, ettek, ittak, nyugovóra tértek. Megvirradt, felébredtek s vízért küldték a hattyúlányt. Alig ért a hídhoz, megtorpant s látja ám, valamennyi hattyú ott köröz felette. Nosza, gyorsan levetkőzött, s magára tűzködte a tollakat. Tűzködte, tűzdelte, asszonyruháját meg rádobta egy fatönkre, s huss! elrepült a hattyúkkal.
Várták, várták odahaza, végtére is elindult a legény, hogy megkeresse. Ezüstkorbácsát is magával vitte, s mikor odaért a fatönkhöz, ütni-verni kezdte.
– Hej, te asszony! – kiáltozott, s nagyokat húzott a fatönkre.
Kidőlt a tönk, s a legény keserves sírásra fakadt. Hullt a könnye, mint a záporeső, míg összeszedte a hattyúlány ruháit. Aztán hazabandukolt. Még most is élnek, boldogulnak.
A mese elszáll, én itt maradok.
Mari népmesék