Élt egyszer, nagyon régen, Tangó tartomány Mizunoe nevű falucskájában egy szegény halászember. Urasima Taró volt a neve. Egy napon Urasima, mikor halászni ment a tengerre, a parton egy sereg gyermeket talált, akik nagy zajt csapva játszadoztak. Urasima szerette volna tudni, miért sivalkodnak annyira, odament hát, és csodálkozva látta, hogy a gyerekek nagy teknősbékával játszanak, és kegyetlenül kínozzák.
A halásznak jó szíve volt, és megsajnálta a szegény állatot.
— Gyerekek! Ne kínozzátok ezt az ártatlan jószágot. Hagyjátok útjára menni.
— Az ilyen négylábú csúszómászón nincs mit sajnálni! — kiabálták vissza a rossz kölykök. — Csak nem engedjük szabadon, mikor olyan nagy fáradsággal fogtuk el! Hogyne már!
— Legyetek jók, fiúk! Adjátok nekem a teknősbékát, és én pénzt adok érte. Vehettek magatoknak cukrot, vagy amit akartok. Ez csak többet ér egy teknőcnél?
— Igazán adsz pénzt? Jó, akkor itt a béka. Neked adjuk.
A gyerekek átvették a pénzt, otthagyták a teknőcöt, és nagy lármával elfutottak. Urasima utánuk nézett, majd lehajolt, és megsimogatta az állat fejét.
— Szegénykém, jól megkínoztak ezek a rossz kölykök, ugye? Ha később érkezem, még meg is ölnek. No de épp idejében közbeléptem. Most pedig mássz gyorsan a vízbe, nehogy még egyszer elcsípjenek.
E szavakkal gyöngéden segített a teknősbékának, s a tenger felé tolta.
Másnap Urasima jó messze halászott a parttól, amikor valaki nevén szólította:
— Urasima szan! Urasima szan!
Rettentően meglepődött, hogy itt kint, a tenger magányában, valaki beszél hozzá. Gyorsan körülnézett, és ámulva látta, hogy egy teknősbéka közelítette meg észrevétlenül csónakját, és az szólította meg.
A béka újra fölemelte fejét.
— Urasima szan, nagyon köszönöm tegnapi szívességedet. Megmentetted az életemet. Azért jöttem, hogy megköszönjem.
— Így hát te szólítottál az imént? Nem kellett volna idefáradnod ilyen csekélység miatt. Jó szerencsédnek köszönheted, hogy éppen akkor jártam a tengerparton.
A teknősbéka megrázta a fejét.
— Nem egészen így áll a dolog. De legyen, ahogy te gondolod. Megengednéd cserébe. Urasima szan, hogy elvigyelek egy érdekes helyre? Láttad már a Sárkány palotáját?
— Nem én. Mindennap a tengert járom, de ezt a palotát még sohasem pillanthattam meg, bár hallottam már róla.
— Eljönnél-e ma?
— Messze van? Mert nem bírok ám órákat úszni.
— Nem szükséges úsznod. A csónakod sem kell.
— Hogyhogy?
— Elviszlek a hátamon.
— Hát azt hiszed, elbírod az én nagy testem a te kis hátadon?
— Próbáljuk meg.
Alig ejtette ki e szavakat, a teknőc háta egyszerre nőni kezdett.
— No, ez igazán érdekes - csodálkozott a halász. – Nem bánom, elmegyek veled. Legalább elmondhatom az otthoniaknak, mit láttam.
— Gyerünk hát. Urasima szan!
— Így ni ... Már rá is léptem a hátadra. Remélem, nem süllyedsz el alattam!
— Ne félj.
Ráült az állat hátára, megfogta a nyakát, és a teknősbéka gyorsan úszni kezdett. Sok-sok idő múlva megérkeztek egy gyönyörű faragott kapuhoz, amely mintha a víz alatt lett volna. Urasimának is az volt az érzése, hogy a tenger alatt járnak, de elvetette magától ezt a gondolatot, mert látta, hogy még él, semmi baja, és nagyszerűen lélegzik.
— Látod ezt a nagy kaput. Urasima szan? Ez a Sárkány palotájának a bejárata.
Letette a halászt a kapu elé, azután bekiáltott:
— Hé, kapus úr! Japánból hoztam ide Urasima Taró szant! Menj, és jelentsd uradnak, hogy megérkezett!
A kapus eltűnt, és kisvártatva egy sereg hal úszott ki az előcsarnokból, hogy köszöntse:
— Ó, Urasima úr! Isten hozta, parancsoljon befáradni!
A halász igen csodálkozott, hogy mindenki ilyen udvarias hozzá, így hát szó nélkül megtett mindent, amire kérték. Odabent, a palota főtermében, Otohime királynő fogadta udvarhölgyei élén. Urasima olyan nagy zavarban volt, hogy míg azon gondolkozott, hányszor hajoljon meg a királynő előtt, az már meghajolt előtte.
— Nagyon köszönöm neked, hogy tegnap megmentetted a teknősbékám életét. Hálám és tiszteletem jeléül lakomát szeretnék adni neked ma este. Arra kérlek hát, hogy ne siess vissza, és maradj nálunk néhány napig.
— Felséged igazán elhalmoz jóságával. Szégyellem, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben van részem. Az a csekélység, amit tettem, szóra sem érdemes.
— Ne beszélj így. Én sajnálom, hogy nem tisztelhetlek meg még jobban.
— Mivel ma járok itt először, nem ismerem még a szokásokat... Olyan érdekes itt minden. Mintha a tenger alatt volnék... Köszönöm hát szíves vendéglátásodat, és engedelmeddel elfogadom meghívásodat néhány napra.
Otohime királynő aznap este nagy lakomát csapott Urasima tiszteletére. A vacsorát tánc követte, majd végigvezették a palotán, hogy minden zegét-zugát megismerje. Ó, be gyönyörű volt a Sárkány palotája! Urasima csak tátotta a száját, azt sem tudta, hová legyen az ámulattól. Otohime királynő úgy elhalmozta kegyeivel és az udvari népség is olyan kedves volt hozzá, hogy Urasima lassanként elvesztette időérzékét. Azt sem tudta már, mennyi ideje van itt. Elfelejtette otthonát, apját, anyját — mintha örök álomban élt volna.
Egy napon aztán emlékezni kezdett otthonára.
„Úgy jöttem el hazulról, hogy nem is szóltam kedves szüleimnek - gondolta magában. — Bizonyára aggódnak miattam... Most már igazán hazamegyek..."
Gondolatát tett követte, gyorsan összeszedte cókmókját, és a királynő elé állt:
— Otohime királynő, attól félek, nagyon sokáig éltem vissza szíves vendégszereteteddel. Életemben sohasem töltöttem még kellemesebben az időt, mint itt, a palotádban.
Most azonban igazán itt az ideje, hogy hazatérjek, és elbúcsúzzam tőletek.
— Ó, ez igazán szomorú újság! Csak nem akarsz ilyen hirtelen elhagyni bennünket? Nem maradhatnál még egykét napig?
— Nagyon köszönöm a szívességedet, királynő, de otthon már nagyon aggódhatnak értem. Jobb, ha hazamegyek.
— Nos, menj, ha mindenáron menni akarsz. De engedd meg, hogy emlékül adjak neked valamit.
E szavakkal egy szép kis dobozt vett át egyik udvarhölgyének kezéből, és átadta neki.
— Szégyellek ilyen értékes ajándékot elfogadni — szabadkozott Urasima. - Ugyan mi lehet benne?
— Igen nagy ajándék. De soha semmi körülmények között nem szabad kinyitnod, még akkor sem, ha egyszer vissza akarnál ide térni. . .
Urasima még egyszer felült a teknősbéka hátára, és visszatért a tengerpartra. Ismerős volt a táj, mégis olyan különös. Ott volt a nagy szikla, az a magános kis fa is a part közelében - de nem! A fácska helyett terebélyes, hatalmas faóriást látott. Még különösebbnek találta a dolgot, amikor látta, hogy az emberek nem ismerik, és ő sem ismeri ezeket az arcokat.
„No, ilyen még nem esett meg velem!" — gondolta magában, amikor befordult házuk kapuján.
— Itt vagyok, apám! — kiáltotta nagy vígan.
Amikor belépett a házba, megdöbbenve látta, hogy odabent idegenek ülnek.
„Csak nem költöztek el, amióta odajártam" – gondolta magában, majd hangosan megkérdezte:
— Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodom, de én Urasima Taró vagyok, és nemrég még itt laktam ebben a házban. Hol vannak a szüleim?
— Azt mondod. Urasima Taró vagy? Ugyan ne tréfálj! Élt itt egy Urasima nevű ember valamikor. De ennek legalább van háromszáz éve, így mesélik a falu vénei. Lehetetlen, hogy ez az ember még most is éljen!
— Nem én tréfálok, hanem ti! Én Urasima Taró vagyok, akár hiszitek, akár nem. Három nappal ezelőtt még itt laktam, ebben a házban.
Ám az emberek nem hittek neki, akárhogy is erősködött. A végén be kellett látnia, hogy valami varázslat történt vele, mert a falu képe is egészen megváltozott. Alig ismert rá a házakra. Szegény Urasima nem tudta, mitévő legyen.
„Ha tudtam volna, vissza sem jövök" — gondolta magában elkeseredetten.
Szomorúan ballagott le ismét a tengerpartra, s egyszer csak észrevette a kezében tartott dobozt.
─ Kinyitom, hátha akkor visszatérhetek a tenger alatti palotába!
Mert ekkor már tudta Urasima Taró, hogy ő régen meghalt, s a túlvilágról csak látogatóba engedték vissza...
Amikor kinyitotta a dobozt, fehér füst szállt ki belőle, és egészen belepte az arcát. A következő pillanatban Urasima Taró, akinek eddig fiatalos volt a külseje, egyszerre öregedni kezdett. Ráncos agg lett belőle, pillanatok alatt. Azután egyre kisebbedett, kisebbedett, míg annyivá nem vált, mint egy porszem. A port a tengeri szellő hátára kapta, és halk, lágy suhogással a tengerbe söpörte.
Kép forrása: Freepik
Mese forrása: Urasima Taró A szegény halász/japán népmesék