Volt egyszer egy anya, annak pedig egy gyönyörű, de nagyon lusta s nagyon torkos lánya. Egy napon az anya misére ment, és előtte így szólt hozzá:
– Hallgass ide! Míg én misét hallgatok, tedd rendbe a házat, és ügyelj, hogy az ebéd oda ne égjen. Elment az édesanya a templomba, azalatt pedig a lány megette az ebédet, de a házban két szalmaszálat sem tett keresztbe. Mikor az anya hazaért, úgy találta a házat a feje tetején, ebédnek meg nyoma se volt. Hozzáfogott ám porolni a lányával, s azt mondta neki:
– Ő, te istentelen! Hát megetted az ebédet, de meg se mozdítottad a kezedet! Te semmirekellő, mihaszna! Hát most én mit ebédelek? Tán legeljek? No, majd adok én neked, szégyentelen!
Avval előkapott egy vesszőt, és hozzálátott ám cirógatni amúgy istenesen, a lány meg átfutott az utcán, és bemenekült a szemközti házba, mely fogadó volt. A fogadóban éppen egy lovag vendégeskedett, akinek feltűnt, hogy az a gyönyörű, fiatal leány sír, és előhívta a kocsmárosnét.
– Mondja csak, fogadósné asszony, miért sír ez a kislány?
A fogadósné, bár jól tudta, miért sír, nem akarta elárulni a lovagnak, és így válaszolt:
– Ha nem tudná kegyelmed, ez a lány annyira bolondja a munkának, hogy egy pillanatig sem akar pihenni, s már annyira elgyengült, hogy az anyja attól fél, beteg lesz, és nem akarja, hogy dolgozzék, de szép szóval semmit sem tud elérni nála, hát mindig meg kell vernie, mert különben ez a lány a füle botját se mozgatja, ha az anyja szól neki.
– Hijnye, fogadósné asszony – mondta a nemesúr – hiszen éppen ez hiányzik az én házamból, ezt keresem én már régóta: egy dolgos asszonyt. Ez éppen megfelelne. Kegyelmed ismeri, szóljon hát neki, hozzám jönne-e feleségül. Gazdag vagyok, sok igazgatni való birtokom van, sohasem lesz hiánya munkában.
Mondanom se kell, uram, a fogadósné attól félt, hogy leszakad az égboltozat, de azért nyomban átszaladt a szomszédasszonyához, és így szólt hozzá:
– Tudja, szomszédasszony, hogy megszállt nálam egy igen gazdag földesúr, meglátta az asszonyság lányát, és azonnyomban belészeretett, úgyhogy azt mondta, feleségül akarja venni.
– Jaj, szomszédasszony – mondta az anya –, adnám én szíves örömest, mert ez a lány kikerget engem a világból, nem lehet vele bírni. Most is, látja, misére mentem, rábíztam, hogy takarítsa ki a házat, és ügyeljen az ebédre. Hát tudja, mit csinált? Amikor megjöttem, mit látok: a ház azonmód a feje tetején, az ebédből már egy csepp sincs. Így aztán lehet, hogy szebbet talál még az az úr, de torkosabbat sehol a világon.
– Ugyan, kedves szomszédasszony – felelte a fogadósné –, mindnyáján hordjuk a magunk keresztjét; az asszonyságra ezt a keresztet rakta az Isten. Ki tudja, hátha ez lesz a szerencséje. Megyek és megmondom a lovag úrnak, hogy az asszonyság beleegyezik, de jól vigyázzon, én azt mondtam az úrnak, hogy a lány nagyon szorgalmas, hogy belebetegszik a sok munkába, és maga azért veri.
– Szomszédasszony – válaszolta az anya –, miért mondta ezt? Csak bajba kever bennünket. Hát nem tudja, hogy azért van nálunk az örökös pörlekedés, veszekedés, mert annyira lusta és torkos, hogy akármit hagyok a keze ügyében, mind felfalja? Hagyja el, szomszédasszony! Én nem járulok hozzá, hogy bárkit is így becsapjunk!
– Ez ne aggassza, szomszédasszony! Hagyja csak, hadd házasodjanak össze, hiszen van annak tenger pénze, hogy annyi cselédet adjon majd a felesége mellé, amennyi csak kell. Ne is szóljon bele semmibe, bízza csak rám, majd én leszek a komaasszony, és mindent elrendezek.
Hát, meg is egyeztek, aztán hítták a lányt, elmondták neki, miről van szó, a fogadósné pedig figyelmeztette, hogy jól vigyázzon, ha a vőlegény megkérdezi, hogy szeret-e dolgozni, csak mondja, hogy igen. A fogadósné elment, és megmondta a lovagnak, hogy minden rendben van, s ő a komaasszony. Mindjárt meg is esküdtek, ésmásnap a fiatal pár elindult a lovag falujába; az anya és a komaaszony is elkísérte őket, aki a legnagyobb buzgalmat tanúsította a dologban. Az úton megpihentek egy igen szép tanyán, mely a férjé volt, és hozzáláttak falatozni egy gyönyörű réten, mely a ház előtt terült el.
– Komaasszony – mondta a menyecske –, ezt a rétet egyenesen arra teremtették, hogy lefeküdjek rajta szundítani egyet.
– Tessék? Mit mond? – kérdezte az ifjú férj, aki egy kissé messzebb került, és nem hallotta.
– Azt mondja – felelt a komaasszony –, hogy „be alkalmas ez a rét lenvetésre”! Ez a menyecske annyira dolgos, hogy egyéb se jár a fejében, mint az ilyesmi.
Jóllaktak, aztán folytatták az utat, és átutaztak egy másik réten, mely olyan dús és olyan szép volt, hogy a menyecske ily szókra ragadtatta magát:
– Komaasszony, ez is éppen nekem való volna táncteremnek!
A férj, aki elöl haladt, visszafordult, s megint kérdezősködött a komaasszonytól.
– Azt mondja – válaszolta ez –, hogy „be jó hely a len teregetésére és szárítására a mosás után”!
– Légy nyugodt – fordult fiatal feleségéhez a férj –, lesz fonnivaló lened, amennyit csak akarsz.
Hát aztán tovább haladtak, mentek, csak mentek, mendegéltek, végre megérkeztek a faluba, és a férj megmutatta nekik a házat és a csűröket, melyek telides-tele voltak lennel. Azt mondta, mindezt a feleségének kell megfonnia. A komaasszony, aki tudta a csíziót, és tisztában volt vele, hogy milyen csalódás vár a szerencsétlen emberre, nem szólt semmit, csak magában mormolt. Így aztán másnap sürgősen elbúcsúztak a házaspártól és hazautaztak, előbb persze oktatták a menyecskét, hogy okos legyen, és mindent tegyen meg, amit a férje parancsol neki, mert csak akkor lesz boldog és elégedett.
Az első napok vidáman teltek, de aztán eljött az a nap, amikor a férj elment a mezőre, s mikor eltávozott, ott hagyott néhány köteg lent, hogy a felesége fonja meg. Így szólt:
– Itt hagyom neked ezt a lent, hogy megfonván mulasd magad, de azért nagyon ne erőlködjél, nem akarom, hogy megszakadj.
A férj elment, ő meg elindult, hogy jól szemügyre vegye a házat. Talált egy zsák mandulát s egy zsák diót. Fogott egy kalapácsot, és egész álló nap csak rágcsált, a héjakat meg egy zsákba gyűjtötte, Mikor a végére ért, fogott egy kis fadarabot, rákötött egy orsóra való lent, derekára meg egy kötelet; orsónak elővett egy hagymát, és kiült a tornácra. Nem tudott fonni, így aztán csak húzgálta a lent, és sodorás nélkül rácsavarta a hagymára. Hát, ahogy’ ott bajlódott a lennel, éppen arra járt három tündér. Egyikük észrevette a fiatalasszonyt, felkacagott s így szólt a többiekhez:
– Nézzétek csak, mi van azon a tornácon. Odanéztek a többiek is, és amint meglátták a szépséges fiatalasszonyt belegabalyodva a nagy munkába, így szólt az egyik:
– Be kár ilyen szépnek, fiatalnak ennyi nehéz munkát adni! Nos hát, bűvölöm, bűvölöm, valamennyi len van a házban, legyen mind megfonva, fehérítve!
– Én meg – mondta a másik –, bűvölöm, bűvölöm, hogy annak a lennek fele változzék szőtt ruhává, szalvétává!
– Én pedig – szólt a harmadik –, bűvölöm, bűvölöm, a másik fele változzék lepedővé, szőtt vászonná!
Hát alighogy a tündérek eltűntek, felugrott a fiatalasszony – mert hallotta őket –, és az örömtől eszét vesztve futott végig a csűrökön, mert minden szó szerint úgy történt, és az egész teméntelen len mind ruhákká, asztalkendőkké, lepedőkké, vásznakká változott. Akkor aztán eldobta a fát, s amikor már eljött az ideje férje érkeztének, fogta a mandula- és dióhéjakkal teli zsákot, a matrac alá tette és lefeküdt. Mikor a férj megjött, nem találta odakint, ment hát be a hálószobába, s csakugyan ott feküdt a felesége az ágyban, és nyögött.
– Mi bajod, asszony? – kérdezte az ember.
– Jaj, ne is kérdezd! – válaszolta. – Hát mi bajom is lenne, amikor majd meghalok, annyit dolgoztam! Menj csak végig a csűrökön, és meglátod, mit csináltam; ezért hágy el csaknem a lélek, s már a csontjaim is ropognak.
Tüstént meg is mozdult az ágyban, csak úgy recsegtek-ropogtak a mandula- és dióhéjak, melyeket a matrac alá tett. Hát, ment ám a férj a csűrökbe, s látott olyat, hogy ámulva tért vissza. Amint belépett a hálószobába, kereken megtiltotta, hogy a felesége még egyszer lenorsót vegyen a kezébe; a házi munkák elvégzésére felvett két szolgálólányt, a lusta lányból pedig nemzetes asszony lett. Kerek cipó, görcsös retek, a mesémnek véget vetek.
Forrás: Három narancs palotája/spanyol népmesék