A három citrom

Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették előtte magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülük.
Telt-múlt az idő, az öreg szultán már megsokallta a dolgot, s egyszer csak így szólott a fiához:

- No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges lány van itt az udvarban, hogy én a te helyedben már régen választottam volna közülük egyet feleségül!
- Nem tudok én ezek közül egyet se választani, édesapám - mondotta az ifjú herceg. - Talán, ha sokat járnék-kelnék a világban, akkor megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel, fehérnek, mint a hó, és tökéletesnek, mint egy angyal!
- Igazad van, fiam! - mondotta az öreg szultán. - Menj, s keress magadnak ilyen feleséget.

Hát elindult a királyfi, hogy ilyen feleséget keressen magának. A hó úgy hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített, s korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran beszállott a parton veszteglő hajóba, a amint a hajó fedélzetére lépett, láthatatlan kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.

Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos helyén egy árnyék állott, mely hangtalanul irányította a hajót előre. Negyedik nap egy kis sziget tűnt a királyfi szeme elé: a hajó ott kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legel a puha pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva úgy, mintha most szállott volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő barangol. Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltűnt, mintha maga a tenger nyelte volna el.

Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig bírta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt, embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jó ideig lépegetett a térdig érő hóban, egyszerre csak egy domb tetején egy kis házikót pillantott meg. Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást hallott, s egy pillanat múlva hófehér hajú öreg anyóka dugta ki fejét az ajtó nyílásán.

- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - kérdezte az anyóka.
- Feleséget keresek, öreganyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt, aki a legszebb a világon, s aki éppen olyan jó is, mint amilyen szép?

Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi orra előtt, s aztán barátságtalanul válaszolta:

- Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok, s ez az én királyságom, nincs nekem időm arra, hogy szerelemre gondoljak. De menj csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az talán tud segíteni rajtad.

Az herceg megköszönte az útbaigazítást, s elindult arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Alig ment egy jó darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák ágait sárga levelek borították, s csak úgy roskadoztak a finomabbnál finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsúdott a csodálkozásból, egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova. Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép, barna hajú, piros arcú, kökényszemű asszonyka nyitotta ki az ajtót, és nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:

- Mit keres itt, te legény?
- Feleséget keresek - felelte a herceg.
- Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad - felelte kedvesen az asszony -, annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével, hogy nincs időm a szerelemre és a házasságra gondolni: de menj csak el a húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet rajtad valamit!

A herceg megköszönte a tanácsot, s pihenés nélkül folytatta tovább az útját. Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az izzadtság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak meglátott egy kis sárga házikót.
Odasietett, s kopogtatására fiatal, barna hajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:

- Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess a testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad.

Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy zöld kis házacskához nem ért. Halványlila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű, illatosnál illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak. Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndör hajú, halvány ibolyakék szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé.

- Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?
- Ó, szép Tavasz - szólt a herceg -, engem a nővéreid utasítottak hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen, mint a harmatos reggel, fehér, mint a hó, és tökéletes, mint egy angyal.
- Igen sokat kívánsz- mosolygott a Tavasz -, de megpróbálom, hátha megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit, mert ugyancsak elfáradhattál.

Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű virágokkal. Mikor jóllakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a szobából, s nemsokára visszatért: egy üvegtállal a kezében. Az üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüstkés és egy aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:

- Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot az ezüstkéssel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban eltűnik a szemed elől, de úgy el tűnik, hogy soha többet meg se látod!
- Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis eltűnne, hát akkor nem lesz feleségem? - kérdezte a herceg.
- Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal ugyanúgy kell elbánnod - mondotta a Tavasz. - S ha mind a kettőt elszalasztod, már csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol, sohasem lesz olyan feleséged, amilyet kívántál.

A herceg meg akarta köszönni Tavasz jóságát, de az csak nyájasan intett neki, s eltűnt a szobából. No de a herceg sem töltötte tovább az időt, nagy sebesen felugrott paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar átkelt a Nyár, az Ősz és a Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt reá a hajó. A szél gyorsan repítette őket hazafelé, s egykettőre elébük tűnt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel, s elővette a citromot meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:

- Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!

De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy elfelejtette odaadni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.
Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másszor jobban fog vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a második leányt, nagy csodálkozásában így kiáltott fel:

- Te olyan tiszta vagy, mint a reggel, s olyan fehér, mint a hó! - de a vizet bizony nem nyújtotta a szép lány felé. Az is eltűnt nagy búsan a herceg szeme elől.

Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor megpillantotta a szépséges leányt, hirtelen lehunyta a szemét, nehogy ezen is rajtafeledje, s úgy nyújtá oda a serleget a leánynak. Az csak ajkához emelte, megnedvesítette, s aztán mosolyogva köszönte meg a hercegnek. Nem volt nyári reggel, amely olyan tiszta tiszta lett volna, hó nem lehetett fehérebb, s angyal sem tökéletesebb ennél a lánynál! A herceg boldogan fogta meg hófehér kezét, s maga mellé ültette egy virágos padra.

- Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? - kérdezte halkan a herceg.
- Igen - felelte a szép leány.

Amint felocsúdott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompájában látni a szép leányt, mondta hát neki:

- Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha. Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó láncot a nyakadra, az illet meg téged.

A leány nem sokat bánta a fényes ruhát meg a csillogó ékszert, de mert látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg, felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a szépségét, mint egy tükör. Alig ment el a herceg, egy csúnya vénasszony lépett a forráshoz, s beléhajolt, hogy megmerítse korsaját. Majd elájult örömében, amikor egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!

- Ó, milyen gyönyörű lettem! - mormogta magában boldogan. - De bizony nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak!

Többet nem lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek! Ezzel eldobta a korsaját, s mint a páva, úgy illegette-billegette magát, amíg a gazdája házához nem ért.

- Miért jöttél üres kézzel, Debora? - kérdezte az asszonya szigorúan.
- Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már nem fogok többet rabszolga módjára dolgozni! - felelete büszkén Debora.
- Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! - kiabált rá nagy mérgesen asszonya.

Debora hamar vett egy új korsót, és sietve ment vissza a forráshoz, hátha rosszul látott. Amint belenézett, ismét a királyleány gyönyörű képét tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:

- Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, s most már egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!

Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán.
Mikor jól kinevette magát, így szólt Deborához:

- Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most még ilyen bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!

Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a királyleány mosolygó arca most is ott imbolygott a vízen.

- Csak azt tudnám, hogy valóság ez, vagy álom - kérdezte hangosan magától.

A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a fára, hogy vajon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen lányon! Hej, megmérgelődött, hogy így elbolondította magát, de azért, mit gondolt, mit nem magában, nyájasan, mosolyogva szólította meg a lányt:

- Jó reggelt, szép gyermekem! Ki tett fel téged erre a fára?
- Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az apja palotájából - mondotta mosolyogva a leány.
- Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.
- Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz - mondta a királyleány, s nyújtotta le a kezét a vénasszonynak.

Az le is húzta hamar, egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott, s panaszos búgással, burukkolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.
A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érte a királyfi. Bezzeg nem kellett sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel. Hát édes istenem, mikor felveti szemét a fára, mit lát? Csúf, ráncos vénasszony ül az ő szép menyasszonya helyén!

- Hol van az én édes, szép menyasszonyom? - kérdezte haragosan a vénasszonytól. - Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér, mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?
- Ó, édes hercegem - felelte somolyogva a csúf banya -, amíg te ruháért jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak feleségül, három nap múlva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz, örökre ilyen világcsúfja maradok.

A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba, úgy indultak hazafelé. A királyfi előrelovagolt, s elmondta nagy szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az sem tudott más tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a palotába, s ott rendre összejárta szobákat, nézelődött, parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.

Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak, hogy bőviben legyen a pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű fehér galambot!

- Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! - kiáltotta a vén banya a cselédeknek.

Futottak is, ahogy tudtak, megfogták, s a szakács egy pillanat alatt elvágta a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím, halljatok csudát! - reggelre szép zöld citromfa hajtott ki belőle. Másodnap levélbe borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta. Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három citromot, s mi jut eszébe, mi nem, szépen leszakította, bevitte a szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az elsőt az ezüstkéssel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyújtja kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:

- Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad!

A második citromot is felvágta, nyújtotta a kezét a második leány is a víz után, de ennek sem adta oda, s el is tűnt nemsokára a szeme elől. De amikor a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyújtotta a vizet, aztán karjába szorította a gyönyörű leányt. Hej, volt nagy öröme a szultánnak is, mikor fia elébe vezette az igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony ellen. Rögtön maga elé hívatta, s azt kérdezte tőle:

- Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg jövendőbeli feleségét?
- Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel - mondotta az asszony -, tetesse be felséged a sütőkemencébe, s csapják be utána az ajtót.
- Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! - kiáltotta nagy haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt.

De a jólelkű királykisasszony addig könyörgött az asszony életéért, amíg csak meg nem kegyelmeztek neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifjú herceg meghallotta menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:

- Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér, mint a hó: most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.

Teltek-múltak boldogságban az esztendők, s az ifjú herceget és a feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifjú pár, hálásan gondoltak a Tavaszra, akinek boldogságukat köszönhették.
török népmese

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük