A PÁSZTOR ÉS A NAPSZŰZ

A hótakarta Kordillerákban, magasan Jukai völgye felett, a hegyen, amely a Pituszirai nevet viseli, fehér lámacsordát őrzött egy pásztor. A lámacsorda az inkáé volt, ebből szakították ki az állatokat, amikor az inka áldozatot mutatott be a Napnak. Szép termetű, tisztelettudó legény volt a pásztor, Lariszban született, neve Akonaiapa volt. Bandukolt nyája után, és kedves és szelíd dalokat furulyáit. Nem gondolt a szerelemre, idegen volt neki, ártatlanságában még nevét se hallotta.

Egy szép napon, amikor letelepedett, és fújta a furulyán szelíd dalait, két napszűz közeledett feléje. Szabadon járhattak-kelhettek a napszüzek egész nap a zöld mezőn, de amikor beköszöntött az este, vissza kellett térniük szállásukra. Palotájukban kapusok és őrök vigyáztak rájuk, nehogy bármi bajuk essék. Kényelmesen pihent a fiatal pásztor, amikor odaértek a lányok, és barátságosan megszólították. Állatai felől kérdezgették. Akonaiapa annyira elmerült a furulyázásban, hogy csak akkor vette észre a Nap szüzeit, amikor már megszólították. Meglepetésében térdre borult előttük. Sokszor hallotta, hogy a hegy kristályvizű forrásaiban szellemek laknak, és néha megjelennek az embereknek, azt hitte hát, hogy velük találkozott. Nem is mert válaszolni a lányok kérdéseire. A lányok megismételték a kérdést, biztatták a pásztort, hogy ne féljen tőlük, hiszen ők minden ország urának, a Napistennek gyermekei. Hogy egészen megnyugtassák, karját is megérintették. A pásztor ekkor felemelkedett, és megcsókolta a kezüket.

Beszélgettek egymással egy ideig, aztán a pásztor, látva, hogy elérkezett az ideje, engedélyt kért a lányoktól, hogy nyáját összegyűjthesse és hazaterelje. Az idősebb hercegnőt, akinek Csukijantu volt a neve, egészen elbűvölte a pásztor kedvessége és illendő tisztelettudása. Megkérdezte nevét és szülőfaluját, és a pásztor megmondta, hogy szülőföldje Larisz, és a neve Akonaiapa. Miközben a pásztor beszélt, Csukijantu egy szép ezüstlemezt pillantott meg a fiú homlokán. A lemez csillogott-villogott a nap fényében. Csukijantu közelebb hajolt, és látta, hogy a lemezen nagyon finoman rajzolva és kidolgozva két alak egy szívet eszik. Megkérdezte Csukijantu a pásztort, hogy mi a homlokdísz neve, erre a fiú azt válaszolta, hogy utuszinak mondják, vagyis szívnek. A lány sokáig nézegette az ékszert, aztán visszaadta a pásztornak, és elbúcsúzott tőle. De emlékezetébe mélyen belevésődött az ékszer neve és megmunkálásának minden finomsága.

Hazafelé menet mindig az ékszer járt az eszében, rajta a tisztán kirajzolt alakok, olyan tökéletesen, hogy szinte éltek. Egész úton erről áradozott nővérének. Így érkeztek a palotájukhoz. Amikor beléptek, a kapu őrei alaposan megvizsgálták őket, keresve, nem akarnak-e becsempészni ruhájukban elrejtve valamit, ami bajt okozhatna, hiszen megtörtént, és nem is ritkán, hogy az asszonyok homlokpántot vagy nyakláncot vittek magukkal titokban a palotába. A kapu őrei alaposan megvizsgálták, azután beengedték őket. Bent a két lány a Nap szüzeit sütés-főzés közben találta, nagy lakomához készülődve. Csukijantu azt mondta, hogy a séta nagyon elfárasztotta, nem éhes, nem kíván semmit, csak pihenést. A többiek ettek-ittak, vígan lakmároztak. Csukijantu nővére is velük evett, és nem tudta elgondolni sem, hogy Akonaiapa látása zavarta meg testvére nyugalmát. Hasztalanul várta az álmot Csukijantu, nem tudott pihenni. Gyötrődött és kínlódott a vonzalomtól, melyet a pásztor iránt érzett, és amely elhatalmasodott benne, és nagyon bánkódott, hogy nem mutathatja ki, mi van a szívében. Utolsónak aludt el mindnyájuk közül.

A palota, amelyben a Nap szüzei laktak, tele volt gazdagon berendezett termekkel és szobákkal. Itt gyűjtötték össze a napszüzeket az inka birodalmának mind a négy tájáról, Csincsaszujuból, Kuntiszujuból, Antiszujuból és Kojaszujuból. Négy forrás is eredt a palota egyik termében, vizük a birodalom négy tartománya felé folyt. Itt fürödtek a napszüzek, mindegyikük abban a forrásban, amelynek szülőföldje felé folyt a vize. Csukijantu volt a legszebb a napszüzek közt. Mélyen aludt már. Álmodott. Madarat látott repülni egyik fáról a másikra. Hallotta, hogy édes hangon gyönyörű dalokat énekel. Énekelt, énekelt a madár, aztán a föld felé repült. Odaszállt a hercegkisasszony elé, és rápillantott. Ne szomorkodjon, mondta a madár, minden jóra fordul. De a hercegkisasszony azt válaszolta, hogy az ő bánatára nincs gyógyír. Tudok én gyógyírt mindenre, mondta a madár, és kérte, beszélje el, mitől olyan szomorú.

Csukijantu végül meggyónta nagy szerelmét a madárnak. Halála biztos és elháríthatatlan, mert szerelmi bánatából csak akkor gyógyulhatna meg, ha elmehetne Akonaiapához, a pásztorhoz, akit forrón szeret. De ha ezt megtenné, akkor bűnéért halállal büntetné atyja, a Napisten. Az énekesmadár – csekojó madár volt – azt mondta a lánynak, hogy keljen fel, menjen a négy forrás termébe. Üljön a négy forrás közé, és énekeljen bátran arról, ami leginkább fogva tartja gondolatait, és hallgassa meg, mit válaszolnak a források. Ha a források megismétlik szavait, akkor nyugodtan és bátran megteheti azt, ami után vágyakozik. Ezt mondta a madár, aztán elrepült.

A hercegkisasszony pedig felébredt. Álmától ijedten gyorsan felöltözött, elment, és leült a négy forrás közé. Aztán felidézte emlékezetében az ezüstlemez képét, és így énekelt:

„Mikuk iszutu kuiuk utuszi kuszim.”

A források hangja abban a szempillantásban visszamormolta Csukijantunak a verset:

„Mikuk iszutu kuiuk utuszi kuszim...”

Megértette a hercegkisasszony a források jóindulatú válaszát, visszament szobájába, hogy nyugovóra térjen, hiszen egész éjszaka a madárról álmodott. Ezenközben hazatért a pásztor is, és nem tudott másra gondolni, csak Csukijantu csodálatos szépségére. A lány felébresztette szerelmét, de bánatát is, mert szerelme reménytelen volt. Bánatában furulyázni kezdett, de olyan fájdalmas dalok szálltak a furulyából, hogy a pásztor könnyekre fakadt, ajkáról szomorú szavak törtek elő:

„Ó, milyen szerencsétlen vagyok, milyen elhagyatott és boldogtalan. A halál közelít hozzám, hiszen nincs remény, és nincs segítség.”

Így hajtotta fejét nyugovóra. A pásztor anyja Lariszban élt. Varázslóasszony volt, értett a jóstudományhoz, nem maradhatott előtte titokban a nehéz bánat, amely fiát emésztette. Tudta azt is, hogy fia meghal fájdalmában, ha nem szerez gyógyírt sebére. Felkerekedett hát, nekivágott a hegynek, és napnyugtakor megérkezett a pásztor kunyhójához. Benézett a kunyhóba, látta, hogy a fia már halálán van, könnyben ázó arccal fekszik. Belépett, felrázta fiát.

A pásztor látta, hogy anyja áll előtte, elpanaszolta neki bánatát, fájdalmának okát. Anyja százféle szóval vigasztalta, próbálta oszlatni bánatát, és megígérte, hogy hamarosan gyógyírt talál sebére. Aztán felment a hegyekbe füveket gyűjteni, hogy gyógyító varázsitalt készíthessen fiának. Száz füvet gyűjtött, varázslatos hatású növényeket, mindent, ami jó a bánat ellen. Edénybe rakta és főzni kezdte őket, de még nem készült el az itallal, amikor megjelent a kunyhó ajtajában a két csodálatos napszűz.

Az történt, hogy amikor Csukijantu megtalálta nyugalmát, sétálni indult nővérével a zöldellő hegyoldalba. Útközben megtalálták a kunyhóhoz vezető ösvényt. Csukijantu lépteit vágya vezette, nem tudott másfelé menni, csak az ösvényen, a kunyhó felé. Amikor odaértek, elfáradtak, és leültek a kunyhó előtt. Látták az öregasszonyt, köszöntötték, és ennivalót kértek tőle. Az asszony térdre borult előttük, és azt mondta, hogy nincs más étel a kunyhóban, csak az, amit most főzött a füvekből. Adott belőle a lányoknak, és ők jó étvággyal megették. Csukijantu ezután körülnézett a kunyhóban, kereste, de nem találta szerelmét, mert a varázslóasszony letakarta egy köpennyel Akonaiapát. A hercegkisasszony azt hitte, hogy a pásztor kihajtotta nyáját a hegyekbe. Megpillantotta a köpenyt, és nagyon szépnek találta. Megkérdezte az öregasszonytól:

„Kié ez a szép köpeny, és hogyan került ide.”
„Egy asszonyé volt a köpeny – válaszolt a pásztor anyja –, Pacsakamak isten szerelmeséé, az ősidőkben. Tőle örökölte, és nagyon szereti.”

Könyörögni kezdett Csukijantu az öregasszonynak, kérte gyengéd szavakkal, hogy adná neki a köpenyt. Nem sokáig állt ellent a könyörgésnek az öregasszony, a lánynak ajándékozta a köpenyt. Csukijantu a kezébe vette, nézte nagy gyönyörűséggel, és egyre szebbnek találta. Azután elbúcsúzott az öregasszonytól, elhagyta a kunyhót, és nővérével együtt hazafelé indult a mezőn keresztül. Közben epedve kémlelt mindenfelé, megpillanthatja-e valahol szíve vágyát. De nem látta sehol a pásztort. Nagyon elszomorodott, bánattal és szomorúsággal telt meg a szíve.

A palota kapujában az őrök szokásuk szerint megnézték, hogy mit hozott magával, de nem láttak semmit, csak a köpenyt. A Nap szüzei pompás lakomát készítettek, aztán lefeküdtek. Pihenőre tért a hercegkisasszony is. Ágya mellé terítette a köpenyt, és lefeküdt. Amikor egyedül maradt, sírt bánatában, mert eszébe jutott a pásztor. Végül nagy nehezen, könnyes szemmel elaludt. Ekkor a köpeny megrázkódott, és visszaváltozott pásztorrá. Halk szóval szólította Csukijantut.

Halálos ijedelemmel ugrott fel fekhelyéről a lány, és meglátta a pásztort, aki ott térdelt ágya előtt, és forró könnyeket hullatott. A lány nem tudott hová lenni örömében, hogy láthatja, és kíváncsian kérdezte, hogyan jutott a palotába. A pásztor elmondta, hogy a köpenynek köszönheti bejutását. Ekkor Csukijantu a nyakába borult, betakarta finoman szőtt lipitakarójával, és ágyába fektette. Együtt aludtak reggelig. Reggel, amikor felkeltek, megint köpennyé változott a pásztor. A nap felment az égre, a hercegkisasszony magára terítette a köpenyt, kiment apja palotájából. Ment, ment, és egyszer a hegyekben egy barlangot talált. Ott levetette a köpenyt, a köpenyből pásztor lett, és a hercegkisasszony megint a nyakába borult. Nem is vették észre, hogy a kapuk egyik őre utánuk lopakodott, és mindent látott.

Az őr a palotába szaladt, és hangosan kiáltozott. A szerelmesek a hegyek közé menekültek, oda, ahol ma Kalka városa emelkedik. Elfáradtak a hosszú úttól, felmásztak egy szikla csúcsára, és lefeküdtek. Mélyen aludtak, amikor egyszer csak hangos lárma verte fel a vidéket. A szerelmesek felriadtak álmukból, és felugrottak. Menekülni akartak. A hercegkisasszony már lábára húzta egyik cipőjét, kezében tartotta a másikat, amikor Kalka városa felé pillantott. Arra nézett a pásztor is. És ebben a pillanatban mind a ketten kővé váltak. Kalka és Uaijapampa közt ma is látható a két kővé vált szerelmes. A hegyet pedig Pituszirainak nevezték el az emberek, és így hívják ma is...

FORRÁS: BOGLÁR LAJOS ELDORÁDÓ/ PERUI ŐSMONDÁK (Az inka birodalmának mondáiból)
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1967

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük