Ez a holdbéli Hina valahol a Földön élt. Nem is volt nála szorgosabb nő a véget nem érő óceán egyetlen szigetén sem. Tapát készített egész álló nap, a háza előtt guggolva. Faütőjével egy jókora vastag deszkán veregette a fakérget pitymallattól szürkületig. Csak amikor már beesteledett, nyújtóztatta ki fáradt tagjait. Ilyenkor fogta a tököt, és lement a forráshoz. Már a csillagok világítottak, mire a vízzel hazabotorkált. Senkije sem volt, aki a munkában segített volna neki. Fiatal napjaiban szült ugyan egy fiút, de az már réges-régen elhagyta, és szigetről szigetre vándorolva fosztogatta a népeket. A leánya meg erdőlakókkal adta össze magát. A férjében sem tellett semmi öröme, az vénségére házsártos lett, s egyre több és több munkára nógatta. Így aztán ez a Hina napestig csak veregette a sok-sok anyagot, amit megszőtt, körös-körül kiteregette házuk előtt e rétre.
Vidámság költözött vénülő testébe, valahányszor elnézte nagy gyönyörködve, hogy az ő tapáinál szebb és finomabb nincsen sehol a föld hátán. De az istenek már-már megsokallták, hogy örökkön-örökké Hina faütőjének döngölése visszhangzik a fülükbe. Egyszer aztán Kánaloa tengeristen túl sok kavát ivott, lerészegedett, szörnyen megfájdult a feje, és úgy érezte, mintha Hina kalapácsütései az agyában dörömbölnének. Ezt már nem tűrhette tovább. Követeket küldött az asszonyhoz és kérte, hagyná már abba a szakadatlan szorgoskodást.
De Hina ezt felelte:
– Nincs más örömem, csak a munka, dehogyis pihenek!
Visszamentek a követek Kánaloa tengeristenhez, s mondták, mit üzent az asszony.
Elküldte másodszorra is a követét Hinához, hogy parancsolja meg az asszonynak: most már elég legyen a munkálkodásból! De Hina egyre csak tovább dolgozott, és közben sorolta a követnek, hogy Lono meg Káne, Haumia meg Kauhili, és ahány nagyobb isten csak akad a földön s égen, az mind-mind az ő fehérnél fehérebb, puhánál puhább tapájában jár. De a követ erre mit sem hederintett, hiszen Kánaloa tengeristennek nincs szüksége öltözékre, s ha fázik, csak egy kis hínárral meg moszattal fedi be a testét. Nem győzte hallgatni a tengeristen követe, hogy Hina csak sorolja, egyre meg egyre a számtalan kisistent és nagyistent, aki mind-mind az ő tapáját viseli. Nagy méregre lobbant, kiragadta az asszony kezéből a faütőt és az asszony fejére sújtott vele. El is ájult Hina menten, a követ meg azt gondolta, örökre elszállt belőle a lélek, s mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordult, és ment vissza urához, a tengeristenhez.
De mikor a nap tüze nem perzselt már, s leszállt az este, lassan-lassan visszatért Hina ereje. Ahogy felocsúdott, kinyitotta szemét, felpillantott az égre, s a telehold láttán felfohászkodott:
– Nincs nékem már maradáson itt a földön! Oda akarok menni. A holdba! Ő csöndes és hűvös. Benne megpihenhetek.
Azzal besurrant a házba, ahol az ura horkolt, s meg se moccant Hina lépteire. Az asszony magához vette azt a lopótököt, amiben földi kincseit tartotta, s kilépett a ház ajtaján. Az ajtó előtt ott állt, s várakozott rá a holdsugár. Hina, hóna alatt a lopótökkel, rálépett a holdsugár-hídra, és elindult, de az ember hirtelen felriadt. Észrevette, hogy mi történik, a felesége után szaladt és rákiáltott:
– Hová mégy?
– Oda, ahol megpihenhetek! – mondta az asszony, s hátra sem nézett.
De az ember utána kapott, hogy alábánál fogva visszarántsa a holdsugárról. Ki is bicsaklott Hina lába, béna is maradt, de azért csak sántikált, vánszorgott, kapaszkodott felfelé. Útja merő gyötrelem volt, míg bénult bal lábát maga után húzva a hűs csillagok birodalmának határáig érkezett. Amikor meglátta a csillagokat, elmondta a varázsigéket, s erre az éjszakai églakók elárulták neki, hogy a holdba hogyan juthat el a leggyorsabban.
Elérkezett a holdba, belépett, s kapott benne egy jó, csöndes helyet, ahol az örökkévalóságig üldögélhet. Letelepedett, oldalához tette a lopótököt, kivette belőle a tapa készítésre való szerszámait, és ott maradt. Alig pihent egyet-kettőt, újra munkához fogott.
Ma is láthatni őt a fénylő holdban, ahogy ott ül, béna bal lábával, oldalán a lopótökkel meg a szerszámaival. Ott csinálja most már a tapát a holdban, s onnan vigyázza a messzi alant vitorlázó csónakokat.
Mióta fenn van a holdban, már nem csak úgy nevezik, hogy Hina, hiszen Lono isten, a nagy pártfogója után másik nevet is kapott. Sokan úgy hívják, hogy Béna-Lono, a holdbéli. Ha esténként kiülsz a házad elé, sokáig nézheted. A holdbéli asszony csak ül hűs és csöndes otthonában, és hallgatja a te magasztaló énekedet. Ott ül minden idők végezetéig, és csak ütögeti, veregeti egyre a sok-sok tapát. A fehér felhők mind a holdbéli Hina kelméi, ott szárítgatja őket az égbolt kék kövén. Hina keze nyomát láthatod ma is mindenfele, ha felnézel a magasságos égre.
hawai mese
1 tapa: a papíreperfa háncsból, veregetéssel készített anyag