A mustármag

A mustármag nagyon apró, de csípős, égető ízt ad az ételnek. Ilyen természetű volt a Gudzsrát állam egyik tartományában élő fiatal herceg is. Kicsi volt még, de kemény, akaratos fickó. Vanádzsinak nevezték. Korán árvaságra jutott, és szülei helyett nagybátyja viselte sok - sok szeretettel gondját. Mindenre megtanította, amit egy jó rádzsputnak tudnia kell. Elsajátította a kard kezelését, az íjjal nyíllal való lövészet művészetét, megtanult remekül lovagolni. Mikor nagybátyja kilovagolt, ő is vele tartott. Egyszer egy rendkívül makacs, makrancos ló került a keze alá. Bátran szembeszállt vele, keményen megkapaszkodott a sörényében, és addig futtatta, amíg a paripa össze nem csuklott a fáradtságtól. Attól kezdve a makrancos jószág csak neki engedelmeskedett, mindenki mást ledobott a hátáról.

Egy napon fegyverkereskedő érkezett Kándhla városából a király palotájába. Szebbnél szebb kardokat árult. Vanádzsi lelkesen, szakértelemmel vizsgálta, hajlítgatta a pengéket, míg végül így szólt:

- Ez itt a legjobb darab! Megveszem, és a harcokban győzhetetlen leszek!

Igen ám, de a legénykének nem volt egyetlen tallérja sem. Kapta magát és a nagybátyjához szaladt. Megmutatta neki a kardot és kérve kérte, hogy vásárolja meg számára. Elmosolyodott a nagybácsi , és azt kérdezte az izgatott fiúcskától:

- Minek neked ez a szerszám? Míg én élek nem lesz szükséged rá, nem engedlek háborúzni. S túl nagy még ez a fegyver a te kis kezedbe, fiacskám! Nem a kard nagysága döntő a harcos kezében, hanem a bátorság a harcos szívében! Érted -e?

Vanádzsi megértette, fejét csalódottan leszegve, szótlanul visszaadta a kardot a fegyverkereskedőnek.

Történt egyszer, hogy Vanádzsi nagybátyjának vidékre kellett utaznia. Távollétében rablók törtek a falujukba, és az összes tehenet, ökröt, bivalyt összefogdosták és elhajtották. Vanándzsi felfigyelt a faluból hallatszó gyászos dobpergésre, és rövidesen híre jött a népét ért nagy kárnak is.

- Itt az alkalom, hogy megküzdjek embereimért! Nem hagyom őket! Megyek, és visszaszerzem az elrabolt jószágot! - kiáltotta zengő hangon.

Ezzel lóra kapott, és kardját forgatva vágtatott a rablók után. Követte nyomukat az erdő mélyébe, és csakhamar rájuk talált, mivel az állatokat terelő rablók nem tudtak gyorsan haladni. Gúnyos hahotában törtek ki, látva a vágtató legényke igyekezetét. A rablóvezér nevetve kiáltott rá:

- Még csak nem is pelyhedzik az állad, öcsém! Azt hiszed, hogy egyszál egyedül el tudnád venni a sok jószágot tőlünk? Jobb lesz, ha szépen hazakullogsz a mamád szoknyájához.

Vanádzsi nem vesztegette idejét felesleges szócsépléssel. Bátran nekitámadt a rablók vezérének. Az meglepődve kapta félre a fejét a merész csapás elöl, de kicsit elkésett. A kard elvágta az orra hegyét, és felvérezte az ajkát. A rablóvezér iszonyú haragra lobbant és odakiáltott embereinek:

- Hagyjátok a jószágot, intézzétek el ezt a gaz kölyköt!

A sok őrizetlenül hagyott állat villámgyorsan megfordult, és elügetett. Meg sem álltak, míg a faluba nem értek. Vanándzsi tudta, hogy egymagában nem veheti fel a harcot a rablóbanda ellen, megsarkantyúzta lovát, és visszavágtatott a faluba. Olyan gyorsan száguldott, hogy a rablók felhagytak üldözésével, és sikerült egérutat nyernie. A falu főterén siránkozó népség hirtelen nagy porfelhőt pillantott meg, és a porfelhőből elrabolt jószágaik rohantak elő. Az emberek magukon kívül voltak az örömtől. Jött Vanándzsi is, s jó lova csupa tajték volt a vágtától. Mindenki éljenezte az ifjút, nagybátyja átölelte, és szelíden így korholta:

- Miért tetted kockára ifjú életedet? Lesz még bőven alkalmad a harcra, küzdelemre! Nőj meg előbb!
- Lehet, hogy még kicsi vagyok - mondotta Vanándzsi büszkén, de erős, akár a mustármag!

A falusiak nagyot nevettek, és sok-sok napon át ünnepelték a bátor Vanándzsit.
indiai mese

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük