AZ ÉGIG ÉRŐ CSERESZNYEFA

Volt egyszer egy király, akinek az udvarán a palotája előtt egy cseresznyefa állt. Olyan magasra nőtt ez a cseresznyefa, hogy az égig ért. Igen ám, de ez a király beteg volt. Az udvari jósok és doktorok megmondták neki, hogy csak akkor gyógyul meg, ha eszik a cseresznyefa gyümölcséből. A király alattvalói szerették uralkodójukat, s mindent megtettek, hogy meggyógyuljon. Sokan megpróbáltak fölmászni a cseresznyefára. Akinek sikerült egy darabon fölkapaszkodnia, kénytelen volt visszafordulni. Mások mégis tovább erőlködtek, de erejüket vesztve leestek és szörnyethaltak.

Végül a király és udvari tanácsosai úgy döntöttek, hogy kihirdetik országnak-világnak, vállalkozna-e valaki arra, hogy felmászik a cseresznyefára, és szakít a királynak a gyógyító cseresznyéből. Jöttek is sokan, idegen országok nemes sarjai, hogy próbát tegyenek. De ők se jártak szerencsével, egyiküknek se sikerült felmásznia a fára. Volt a királynak egy lánya, a szépséges Melóra. Kihirdettette a király, hogy ha akad olyan ügyes legény, aki felmászik a fára, és szed a cseresznyéből, annak odaadja a lányát és fele királyságát. Erre már nap mint nap nagy sokaság gyűlt össze a palota előtt, hogy lássa, mire mennek a legények, de a fára senki se jutott fel. Egytől egyig visszafordultak, mert nem akarták a nyakukat szegni.

Ekkor a király meghagyta a lányának, hogy állíttasson a palota kapuja elé egy trónszéket, és onnan figyelje, melyik az a legény, aki cseresznyével jön le a fáról. De a cseresznyefára senki emberfia nem tudott felmászni. Élt akkoriban egy szegény legény, aki szülei halála után kénytelen volt vándorútra kelni, hogy megélhetés után nézzen. A szegény legény, aki mesterségénél fogva kocsis volt, ment mendegélt városról városra, de sehol se talált szolgálatot. Végül megérkezett a városba, ahol a beteg király lakott. Betért a fogadóba, ahol a hasonszőrű vándorok gyülekezni szoktak, és látja, hogy az egész város gyászban van, fekete zászlók lobognak mindenütt, a palotát is fekete posztó borítja. Megkérdezte hát a fogadóstól, mi az oka annak, hogy a város gyászba öltözött. Mondja a fogadós a legénynek, hogy azért gyászol a város, mert beteg a királyuk, akinek a palotája előtt az udvaron egy égig érő cseresznyefa áll. És a király, úgymond, csak akkor gyógyul meg, ha valaki hoz neki a fáról cseresznyét. Sokan próbálkoztak már, de senkinek se sikerült.

Márpedig az, aki szed a királynak cseresznyét, feleségül kapja a lányát és fele királyságát. Mondja erre Kocsis Jankó:

Ki tudja, hátha nekem sikerül!
– Sok derék legény próbálkozott már – mondta a kocsmáros –, egyiknek se sikerült. De menj csak, próbáld meg te is! Ha sikerrel jársz, jutalmul megkapod mindazt, amit megígértek. És az egész város hálás lesz neked, hogy meggyógyítottad a királyunkat.

Elment hát Kocsis Jankó a királyi udvarba. Amikor megérkezett a palotába, nyomban megkérdezte az udvarosoktól, mit keres itt ez a sokaság. Elmondták neki, hogy beteg a király, és csak akkor gyógyul meg, ha eszik a cseresznyefa gyümölcséből. Ha valaki szed neki a cseresznyéből, jutalmul megkapja a lányát és fele királyságát. Nosza, jelentkezett Kocsis Jankó, hogy márpedig ő felmászik a fára. Mondták neki, hogy nem úgy van az, nála különb legényeknek se sikerült felmászniuk. Mondja erre Jankó:

Én bizony felmászok, csak adjatok nekem négy rend ruhát.

Amikor a fa negyedéig érek, ledobom az első szakadt ruhát. A felénél ledobom a másodikat, a háromnegyedénél a harmadikat. És amikor elérem a fa csúcsát, ledobom a negyediket is, de már cseresznyéstül. Odafent biztosan mindig akad érett cseresznye, hiszen a fa az égig ér. A nap közelében nem szokott hideg lenni. Igen ám, de mire Jankó felkapaszkodott a cseresznyefára, addigra elfelejtette, miért is jött, így aztán ott folytatta, ahol abbahagyta: ismét nekilátott szolgálatot keresni. Ágról ágra, gallyról gallyra járt. Mígnem hirtelen az egyik vastag ágon megpillantott egy kis házikót. Benyitott a házikóba. Abban pedig a vasorrú bába lakott.

– Hozott Isten, Jankó, mi járatban vagy itt? – szólította meg nyomban. Csodálkozott is Jankó, honnan tudja a vasorrú bába a nevét.
Szegény legény vagyok, öreganyám – válaszolta –, és szolgálatot keresek. Eddig sehol se találtam. így kerültem ide. Tudnál-e számomra valami munkát?
– Na és miféle munkához értesz? – kérdezte a vasorrú bába.
– Már otthon is csak Kocsis Jankónak hívtak, a lovakhoz értek a legjobban.
– Vetkőzz hát le, tedd le a batyudat, s maradj itt nálam – mondta a vasorrú bába.

De mert este volt már, aznapra Jankó nem kapott munkát. A vasorrú bába megkínálta vacsorával, és ágyat vetett Jankónak a pajtában, mert hiszen egy kocsisnak a pajtában a helye. Amikor másnap reggel Jankó felébredt, a vasorrú bába már talpon volt, és reggelit készített. Megkínálta vele Jankót is. Amint megfrüstököltek, bevezette Jankót az istállóba, rámutatott két sovány kancára, és így szólt:

– Itt nálam csak annyi lesz a dolgod, hogy ezt a két kancát legeltesd. De el ne aludj a legelőn, mert ha valamelyik kanca meg talál szökni, véged van!

Felült hát Jankó az egyik kancára, és kimentek a legelőre. A lovak rögvest jóízűen legelni kezdtek. Jankó megnyugodott, hogy ezek aztán biztosan nem fognak elkószálni, letelepedett egy bokor alá, és elaludt. Amikor felébredt, a lovak után nézett. De a két kanca sehol! Bejárta az egész legelőt, ám a lovaknak nyomuk veszett. Még sírt is egy sort, amikor eszébe jutott a vasorrú bába fenyegetése. De aztán arra gondolt, hogyha vége, hát vége, úgyis olyan szegény, hogy egyre megy, hol szakad meg nyomorult élete fonala. Visszaült a bokor alá, és ott sírdogált. Törte a fejét, milyen vég vár rá, s eközben álomba sírta magát. Egyszerre csak a feje fölött egy galamb szállt az ágra, és turbékolni kezdett. Felriadt Jankó.

– Itt van két vessző, Jankó – mondta neki a galamb. – Állj ki a legelőre, suhogtasd meg őket, s a két kanca nyomban ott terem. Amint hozzád érnek, késedelem nélkül ülj föl az egyikre, és indulj haza! Mert mire hazaérsz, sötét este lesz. A két vesszőt pedig rejtsd el jól, nehogy a gazdasszonyod rátaláljon!

Amikor este Jankó hazatért a legelőről, a gazdasszony már a kapuban várta. Jókedvűnek mutatkozott, de forrt benne a méreg, hogy Jankó – akarata ellenére – annak rendje és módja szerint visszahozta a lovakat a legelőről. Jankó megvacsorázott, és lefeküdt a pajtában. Ekkor a vasorrú bába fogott egy botot, bement az istállóba, és kegyetlenül eltángálta a két kancát, amiért nem szöktek meg Jankótól.

Másnap Jankó ismét kiment a két kancával a legelőre. Bízott a galambtól kapott vesszőkben – ott hagyta hát a lovakat a pázsiton, jómaga pedig, akárcsak az előző napon, leült a bokor alá. Hamarosan kerülgetni kezdte az álom, és elszunnyadt. És aludt, míg csak ki nem pirult az arca. Amikor felébredt, ismét nem találta a lovakat. Felállt, és mint az előző napon, most is kiment a legelő közepére, és megsuhogtatta a két vesszőt. Most tovább tartott, míg a lovak előkerültek. Nyomban kantárt dobott a fejükre, az egyikre felült, és elindult hazafelé. Este volt már. Amikor hazaért, gazdasszonya, a vasorrú bába elébe ment a vastag faágon.

– Hol voltál ilyen sokáig, Jankó? Már azt hittem, elaludtál, s valaki ellopta a lovakat.
Isten ments, öreganyám! Csak éppen olyan jól legeltek, hogy nem akartam őket olyan korán hazatereim.

Erre a gazdasszony csak annyit mondott Jankónak, hogy vigye a lovakat az istállóba, és kösse be őket. Utána vacsorát adott Jankónak, és lefeküdtek aludni. De amikor Jankó elaludt, a vasorrú bába ismét fogta a botot, és jól eltángálta a két kancát, amiért nem szöktek meg Jankótól. A két kanca ugyanis a vasorrú bába két lánya volt, maga a vasorrú bába pedig hercegnő. Férjhez akarta adni a két lányt, s amikor nem akadt kérőjük, vasorrú bábává változott.

Harmadnap reggel, úgy, mint máskor, früstököt készített Jankónak, és elküldte a lovakkal a legelőre. Amikor kiértek a rétre,  Jankó, bízván a galamb varázsvesszejében, ott hagyta a lovakat a legelőn, leült a szikla alá, és nyomban el is aludt. Sokáig húzta a lóbőrt, s amikor felébredt, megsuhogtatta a vesszőket, és kiáltozni kezdett, de a kancák nem mutatkoztak. Bejárta az egész legelőt, a Kecske-patak mentén lement egészen a malomig, de sehol se találta őket. Azt se tudta már, mihez kezdjen félelmében, visszament hát a szikla alá, s azon gondolkozott, vajon milyen vég vár rá. Eközben újra elaludt. Arra ébredt, hogy a galamb ismét ott turbékol a feje fölött. Adott Jankónak egy vesszőt, és így szólt:

– Ha továbbra is a vasorrú bábánál akarsz szolgálni, jól vigyázz magadra, mert én már nem tudok többé segíteni rajtad. Úgyis lesántultam már az egyik lábamra miattad. Most eredj haza ezzel a vesszővel, de úgy, hogy senki se lásson meg. Mássz föl a padlásra, és suhogtasd a vesszőt. Egy kotlóst fogsz ott találni, tojásokon ül a fészkében. Te csak járkálj a padláson, suhogtasd a vesszőt, s mondd azt, hogy görény van a padláson, azt akarod elűzni, nehogy megfojtsa a kotlóst, és összetörje a tojásokat. Mert a kotlós, amely a tojásokon ül, az a vasorrú bába, a két tojás pedig a két lánya. A kotlós a vesszősuhogtatástól el fog aludni, s ekkor a két tojás legurul az istállóba, és kancává változik.

Jankó úgy tett, ahogy a galamb tanácsolta. A vasorrú bába elaludt, s a tojások legurultak a létrán az istállóba, és kancákká változtak. Azt is mondta neki a galamb, hogy ezután gyorsan pattanjon föl az egyik kancára, ragadja meg a másiknak a kötőfékét, és vágtasson ki a legelőre egészen a szikláig. Ott nyomban forduljon vissza, s még sebesebb vágtában nyargaljon haza. Jankó megfogadta a galamb tanácsát. Mire hazaért, a vasorrú bába már kialudta magát a fészkén. Igen mérges volt, hogy Jankó megint túljárt az eszén.

– Ma még később jöttél haza, te Jankó – kiabálta a legénynek.
Olyan szépen legeltek a lovak, öreganyám, hogy kerestem nekik még kövérebb legelőt, és nem volt szívem korábban elhajtani őket.
– Jól van, jól van – dörmögte a vasorrú bába. – Hajtsd őket az istállóba.
Amikor Jankó visszatért az istállóból, a vasorrú bába vacsorát adott neki, majd így szólt:
– Derekasan szolgáltál nálam, Jankó fiam. Holnap kitelik az időd, vedd a cókmókodat, s eredj utadra. De mert jól szolgáltál, jutalmul kiválaszthatod a tizenkét lovam közül azt, amelyik a legjobban tetszik.

Igen ám, de a galamb azt is elmondta Jankónak, hogy a tizenkét ló közül a világért se válasszon. Keresse meg a sarokban, az ajtó mögött az öreg, sovány gebét, s azt kérje. Mert a gebe igazából aranysörényű táltos ló. Jankó azt is megtudta a galambtól, hogy az a három nap, amit a vasorrú bábánál eltöltött, valójában három év volt.
Mondja hát Jankó a vasorrú bábának:

– Szegény legény vagyok én, öreganyám, egy ilyen parádés lónak még abrakot se tudnék adni. Nem nekem valók ezek a lovak – és lopva körülnézett az istállóban, míg a sarokban, az ajtó mögött meg nem látta az öreg gebét. – S mert szegény vagyok, ezt a szegény lovat választom – mutatott a girhes lóra.
A vasorrú bába hallani sem akart róla, de Jankó nem tágított:
– Ha éhen pusztulna, nem fog úgy fájni érte a szívem, mint ezekért a parádés lovakért. Ennek a gebének akármilyen sovány legelő is megteszi, ha megéhezik. Erre már a táltos is buzgón kaparászott a patájával, hogy kérje csak őt Jankó, s vigye magával.
S amikor Jankó továbbra sem engedett a huszonötből, a vasorrú bába mérgesen így szólt:
Nem bánom, legyen a tiéd, ha ennyire ragaszkodsz hozzá! Itt egy hamuban sült pogácsa, ha megéhezel, egyél belőle, mert hosszú út áll még előtted, míg szolgálatra találsz.

Jankó szépen elbúcsúzott a vasorrú bábától, felült a gebére és dülöngélve úrnak indultak. A vasorrú bába a kapuból nézett utánuk. Amikor túljutottak a dombon, ahol a vasorrú bába már nem láthatta őket, megszólalt a gebe:

Ne félj, Jankó! Még ma este találunk szolgálatot. Ugorj le a nyeregből, és simogasd meg a hátamat!

Jankó úgy tett, ahogy a táltos mondta. Amikor fölpattant a hátára, az szélvészként folytatta az útját. Sűrű erdőbe érkeztek. Jankó megéhezett, s elővette a hamuban sült pogácsát. Ekkor megjelent a feje fölött a galamb, és a fülébe súgta, hogy meg ne kóstolja azt a pogácsát, mert a lovával együtt nyomban kővé változik.

– Már közel a hely – mondta a galamb –, ahol szolgálatba állhatsz. Ott majd vacsorát is adnak. Dobd a pogácsát a hátad mögé, hadd guruljon vissza a vasorrú bábához. Ha majd a pogácsa nekiütődik az ajtajának, elzöldül mérgében, hogy milyen ügyes legény vagy te!
S ezzel a galamb eltűnt. Folytatták hát az útjukat, s estére egy kastélyhoz értek. A kapuban egy fiatal lány fogadta őket.
– Adj’ isten, Jankó! Mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Lépj csak beljebb, itt mindig akad számodra munka. Egyedül lakom a kastélyban, szomorú így az életem.

Ezzel a lány megfogta a ló kantátát, és bevitte az istállóba. Jankó az udvaron várt rá. Aztán együtt mentek a kastélyba.

– Az lesz a dolgod – mondta a lány –, hogy mindennap kitakarítod a három szobát. A negyedikbe azonban még bekukkantanod sem szabad, mert akkor jaj nekünk, mindkettőnknek. Én minden vasárnap elmegyek a templomba, te pedig, miután kitakarítasz, várni fogsz a templom előtt.

Másnap Jankó munkához látott, és kitakarította a három szobát, ahogy megparancsolták neki. Eközben a lány jóízű ebédet főzött. S ez így ment nap mint nap, egészen vasárnapig. Vasárnap Anka, a fiatal lány elment a templomba. Jankó nekilátott a takarításnak, s hirtelen furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, vajon mi lehet a negyedik szobában. Hiszen az ajtaja még csak be sincs zárva! Amikor végzett a három szobával, odament a negyedikhez, és óvatosan benyitott. Hát a szoba sarkában, három láncra verve egy óriási sárkányt látott. A sárkány mellett egy nagy boroshordó meg egy kupa állt.

– Adj’ isten, Jankó! – kiáltott rá a sárkány. – De jó, hogy itt vagy! Töltsd meg nekem ezt a kupát borral, nagyon megszomjaztam.
Ha csak ennyi a kívánságod, szívesen megteszem – mondta Jankó, és megitatta a sárkányt.
Igen ám, de amint a sárkány kiürítette a kupát, az egyik lánc elpattant. Sietett Jankó a templomhoz az úrnője elé. Anka már a kapu előtt várta, és így szólt:
– Jankó, Jankó, te benyitottál a negyedik szobába! Nézd ezt a feketeséget a fejünk fölött. Meglátod, milyen vihar lesz, mire hazaérünk. Gyere, siessünk!

Otthon aztán megebédeltek, és egy hétig ment minden a maga útján. A következő vasárnap Jankó korán kelt, hogy elkészüljön a takarítással.

Miért keltél fel ilyen korán? – kérdezte tőle Anka.
– Hogy hamarabb végezzek a takarítással, és korábban érted mehessek – felelte Jankó, de igazából a sárkányt akarta megnézni a negyedik szobában.

Amikor kitakarította a három szobát, bement a negyedikbe. Amint kinyitotta az ajtót, a sárkány rákiáltott:

– Isten hozott, Jankó, de jó, hogy bejöttél! Elepedek a szomjúságtól. Adj egy kupa bort, hadd frissüljek föl!

„Ebből nem lehet baj” – gondolta magában Jankó, és megitatta a sárkányt. Ám amikor a sárkány kiürítette a kupát, elpattant a második lánc is. Futott Jankó a templomba az úrnője elé, de még oda sem ért, amikor a templomból kiszaladt Anka.

Jankó, Jankó, te bementél a negyedik szobába! Nézd, milyen feketeség száguld a fejünk fölött. Meglásd, mindketten pórul járunk. Gyere, siessünk haza!

Hazamentek, s egy hétig békességben éltek, mert amikor Anka otthon volt, Jankó nem nyitott be a negyedik szobába. Harmadik vasárnap Jankó megint korán kelt, kitakarított, rendet rakott, s amint Anka elindult a templomba, nyomban furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, vajon mit csinál a negyedik szobában a sárkány. Alighogy benyitott, a sárkány így szólt:

– Adj’ isten, Jankó, de jó, hogy itt vagy, a torkom már egészen kiszáradt a szomjúságtól. Adj innom a borból, hadd frissüljek fel!

Jankó most is megitatta a sárkányt. Amikor a sárkány felhajtotta a bort, a harmadik lánc is elszakadt. Futott Jankó a templomba az úrnője elé. Anka már a kapuban várta.

– Egy perc nyugtom se volt már. Te megint bementél a sárkányhoz, Jankó! Nézd ezt a feketeséget a fejünk fölött! Gyere, siessünk haza!

De félúton se jártak még, amikor óriási vihar kíséretében utolérte őket a sárkány, karmai közé ragadta Ankát, és magával vitte egy barlangba, három mérföldnyire a kastélytól. Egyedül tért vissza Jankó a kastélyba, egyedül kellett megfőznie az ebédet is. Főzött is nagy keservesen valami puliszkafélét, és vitt belőle az istállóba a táltosnak.

– Miért vagy ma olyan szomorú, Jankó? – kérdezte a táltos.
Láthatod, egyedül maradtam. A sárkány elragadta úrnőmet, Ankát.
Mondja erre a táltos:
– Ne búsulj, Jankó. Tudom, hol van Anka, elmegyünk, és megkeressük.

Másnap reggel útnak indultak. Mentek hegyen-völgyön át, míg el nem jutottak a barlanghoz. A barlang előtt kis rét zöldellt, közepén forrás. Mondja a táltos Jankónak:

– Amíg Anka nem jön ki a barlangból, bújj el az erdőben. Addig én majd legelészek.
Ebéd után a sárkány aludni tért. Anka a konyhában mosogatott. Amikor a táltos látta, hogy korsójával vízért indul a forráshoz, így szólt Jankóhoz:
Ülj a hátamra, simogass meg, hogy minél gyorsabban tudjak vágtatni, és menjünk oda Ankához.
Jankó úgy tett, ahogy a táltos meghagyta.
– Hát ti hogy kerültök ide? – ámuldozott Anka.
– Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk. Ülj mellém a nyeregbe, és siessünk, amíg a sárkány alszik.

Alighogy a táltos vágtatni kezdett velük, meghallották a sárkány hangját:

– Anka, Anka, hová mégy? Na, megállj csak! Alszom még egyet, meg is ozsonnázom, akkor is utolérlek!
A táltos csak tovább vágtatott. Talán félúton jártak, amikor fekete lett az égbolt, és nagy vihar kerekedett. Mondja a táltos Jankónak:
Az a huncut sárkány alighanem a nyomunkba eredt, mert forróság égeti a hátam.
Alighogy ezt kimondta, a sárkány utolérte őket, elragadta Ankát, és visszarepült vele a barlanghoz. Azt mondja erre a táltos:
– Forduljunk vissza! Úgy is tettek, és másnap délre visszaértek a barlanghoz.
Elbújtak az erdőben, és várták, hogy Anka vízért menjen. Amikor Anka meglátta őket, a táltos hátára pattant, és elvágtattak. Az út negyedénél jártak, amikor a barlang előtt elbődült a sárkány:
– Anka, Anka, hová mégy már megint? Alszom egyet, megozsonnázom, még kártyázni is fogok, úgy is utolérlek.
Mondja erre a táltos Jankónak:
Ma kétszer simogass meg, hogy még sebesebben tudjak vágtatni.
Folytatták az útjukat. Egyszerre csak megszólal a táltos:
– Forróság égeti a hátam. Az a huncut sárkány már közeledik.

Ekkor hirtelen elsötétült az ég, vihar kerekedett, s a sárkány utolérte őket. Felkapta Ankát a táltos hátáról, és usgyi a barlangba. Jankó és a táltos ismét kettesben maradt. Nosza, fogták magukat és megint visszafordultak. Másnap délre visszaértek a barlanghoz, s amikor Anka vízért ment a forráshoz, kérték, menjen velük. Anka vonakodott, mert félt a sárkánytól, de végül kötélnek állt. Felpattantak a táltos hátára, és elvágtattak. Már félúton jártak, amikor meghallották a sárkányt:

Anka, Anka, hová mégy? Megállj csak, alszom még egyet, megozsonnázom, kártyázni is fogok, s az út háromnegyedénél úgy is utolérlek.

Csakhogy a táltos olyan sebesen vágtatott, hogy patája alig érte a földet. Már a kastély közelében jártak, amikor a sárkány utolérte őket. A kastély kapuja nyitva állt, de a táltosnak már nem volt ereje bemenni rajta.

Micsoda dolog az, hogy testvér testvért kerget – mondta a sárkánynak.

A sárkány megállt, és gondolkozni kezdett, mit jelentsenek a táltos szavai. Erre a táltos beugratott a kapun, s gyorsan becsapta. A sárkány kinn rekedt, ahhoz már nem volt elegendő varázsereje, hogy a kaput is kinyissa. Jankó és Anka bevezette a táltost az istállóba. A táltos a lelkükre kötötte, hogy bármennyire könyörögne is a sárkány, ne nyissanak neki kaput. Odaálltak hát az ablakhoz, és figyelték, mit művel a sárkány. Az először könyörgött, aztán fenyegetőzni kezdett, hogy porrá rombolja a kastélyukat, ha nem eresztik be. S amikor ez se használt, mérgében megpukkadt, s nem maradt belőle más, mint egy szurokpocsolya. S ebből a pocsolyából egyszerre csak daliás legény nőtt ki. És kérlelni kezdte Ankát és Jankót, hogy nyissanak neki kaput. Kiment Jankó az istállóba a táltoshoz, hogy tanácsot kérjen tőle. A táltos helyett az istállóban egy daliás legényt talált, a szlovák himnuszt fütyörészte. Nem merte megszólítani, csak a bajusza alatt dünnyögte:

De hiszen nekem volt egy táltos lovam! Úgy látszik, ellopták! Pedig mennyi jót tett velem!
Erre megszólal a legény:
– Én voltam a táltos, Jankó! Jankó erre elmondta neki, hogy a sárkány a kapu előtt legénnyé változott, és be akar jönni.
– Mondd meg Ankának – szólt a táltos –, hogy menjen be a negyedik szobába, keresse meg a szekrényben a ruhát, és dobja át a kapu fölött a legénynek.
Anka úgy tett, ahogy a táltos parancsolta. Amikor a legény magára vette a gúnyát, Jankó visszament az istállóba.
A legény már föl öltözött. Most mit tegyünk?
– Mondd meg Ankának, hogy eressze be – mondta a táltoslegény.

Amikor a sárkány-legény belépett a kapun, a táltos-legény is kijött az istállóból, és egymás nyakába borultak. Aztán mind a ketten összevissza csókolták Ankát. Utána elmesélték Jankónak, hogy mind a hárman testvérek. A vasorrú bába varázsolta el őket, mert a két legény nem akarta feleségül venni a bába két lányát.

– A teremburáját – kiáltott fel Jankó –, én három évig szolgáltam a vasorrú bábánál, s közben elfelejtettem, miért is másztam föl a cseresznyefára. Most jutott eszembe, hogy cseresznyét kellett volna szakítanom a beteg királynak! S ha nincs segítségemre egy galamb, a vasorrú bába a föld alá juttatott volna.
A galamb én voltam, Jankó – mondta erre Anka.
Mire a legények felkiáltottak:
– Ellátjuk mi a baját annak a vasorrú bábának!

S mindnyájan felkerekedtek, hogy megkeressék a vasorrú bába házát a vastag cseresznyefaágon. Már közeledtek a házhoz, amikor Jankó szép piros cseresznyét látott az egyik ágon.

– Várjatok – szólt a legényeknek –, mielőtt végzünk a vasorrú bábával és két lányával, szedek a cseresznyéből.

De bizony Jankó nem tudta leszakítani a cseresznyét, mert ólomszára volt. Elővette hát a bicskáját, s azzal próbálkozott. Nagy keservesen sikerült négy cseresznyét leszakítania. A bicskája azonban csúnyán kicsorbult. Ledobta hát először a bicskát, utána a négy cseresznyét. Azok süvítve repültek a király udvarára. Először a bicska esett le, s nyelével belefúródott a földbe, éppen a király lányának lába elé. A négy cseresznye mint négy gyöngyszem fűződött föl a bicska pengéjére. Amikor ezt látta a királylány, felkiáltott:

Hát mégiscsak sikerült valakinek szedni a cseresznyéből. Biztosan arra várt, hogy megérjenek, hiszen tegnap mászott föl, s csak ma dobta le őket.
S ezzel bement a négy cseresznyével a beteg királyhoz. A király nyomban bekapta a cseresznyét, és abban a pillanatban meggyógyult. Eközben a cseresznyefán a három legény azon vitatkozott, hogyan végezzenek a vasorrú bábával és két lányával.
– Hányjuk őket kardélre – mondta a sárkány-legény.
– Akasszuk fel őket – mondta a táltos-legény.
De Jankó, a megszabadítójuk, így szólt:
Dobjuk le őket a cseresznyefáról.

Úgy is lett. Először a vasorrú bábát hajították le. Miközben zuhant, egyszerre csak köddé változott. Aztán a két lánya következett. Azok esés közben apró kaviccsá változtak. S ekkor a cseresznyefa hirtelen eltűnt. Helyén egy virágzó domboldal állt, amelyről ösvény vitt le a királyi udvarba. A vasorrú bába házikója helyén pedig egy kastély pompázott. Elindult Jankó és a három testvér lefelé az ösvényen. A palota előtt még mindig nagy volt a sokaság, az emberek most azon álmélkodtak, hova tűnt a cseresznyefa. Helyette három idegen legényt és egy lányt láttak közeledni a palotához. Amikor a királylány meglátta őket, a szakadt gúnyájú legényben rögtön felismerte Jankót, aki előző nap felmászott a cseresznyefára. Eléje szaladt, és így szólt:

Isten hozott, Jankó! Te vagy az, aki meggyógyította az apámat! Nyomban bevezette őket a palotába, és bemutatta a királynak.
– Ez a szegény kocsislegény életét kockáztatva felmászott a cseresznyefára, és szedett a cseresznyéből, hogy meggyógyuljál. Ez itt pedig a két unokabátyám és az unokahúgom, akiket Jankó szabadított meg a gonosz vasorrú bába varázslatától. A király nyomban felállt, megölelte őket, s így szólt:
– Ahogy megígértem, úgy lesz. Mától fogva Jankó a Melóra férje.

S nyomban nekiláttak, hogy előkészítsék az esküvői lakomát. Amíg az előkészületek folytak, a két legény és Anka is talált magának párt, így aztán négyes esküvőt csaptak. Három hétig tartott a mulatság, s gazdag-szegény együtt ropta a táncot. Amikor a király megöregedett, átadta az uralkodást Jankónak. S mert a két legény mindig hűséges tanácsadója volt, Jankó jó uralkodó volt, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(A harmatban fogant hajadon/szlovák fantasztikus mesék)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük