Élt egyszer egy özvegyasszony a két lányával. A szegénynél is szegényebbek voltak; az anya mindenféle munkát elvállalt, hogy étel kerüljön az asztalukra, de így is alig-alig boldogultak.
Egy nap a fiatalabb lány így szólt a nővéréhez:
- Édesanyánk egész életében keményen dolgozott, hogy tisztességgel felneveljen minket. Ideje, hogy segítsünk neki. Én majd virágzó fává változom, te leszeded a virágokat, és eladjuk őket jó pénzért.
Az idősebb lány döbbenten nézett a húgára. A kisebbik elnevette magát.
- Ne aggódj, könnyű dolog! Először is, kitakarítjuk az egész házat. Aztán meg kell majd fürdened, tisztálkodnod, és két kancsó vizet hoznod a kútról. De vigyázz, a vízbe még a körmöd hegye se érjen bele!
Így is tettek. Amikor a házikó ragyogott a tisztaságtól, az idősebb lány hozott két kancsó vizet a kútról. A ház előtt állt egy hatalmas fa.
Azt szépen körülseperték, és a kisebbik lány leült a tövébe.
- Amíg meditálok, öntsd az egyik kancsó vizet a fejemre. Akkor nyomban virágzó fává változom majd. Szedj annyi virágot, amennyit csak tudsz – de vigyázz, ne tépj le egyetlen levelet vagy rügyet sem! Amikor végeztél, öntsd a fára a másik korsó vizet, és visszaváltozom.
Így is történt. Amint az idősebb lány a vizet a húga fejére öntötte, a lány ujjaiból ágak nőttek, a lábaiból gyökerek, a bőre kéreggé vált, a hajából lomb fakadt, és a zsenge, fiatal fa azonnal virágba borult. A nővére ámultan szedte a selymes szirmú, bódító illatú virágokat, míg két kosár tele nem lett velük. Akkor a fára öntötte a másik korsó vizet, és a húga ismét emberré változott. Mosolyogva kirázta a hajából a vizet, magához húzta az egyik kosarat, és elkezdett a virágokból koszorúkat fonni. A két lány egész délután dolgozott, míg el nem készültek egy ölnyi csodálatos koszorúval.
- Hová vigyük eladni őket? – kérdezte az idősebb.
Egyenesen a király palotájához! – felelte a húga – Ő biztosan jól megfizeti a virágokat. Mennyire fog anyánk örülni a sok pénznek!
A két lány el is ment a királyi palotához, és fel-alá kezdtek járkálni az épület előtt.
- Virágot tessék! Szépséges virágkoszorút!
A koszorúk édes illata felszállt a palota ablakához; a király lánya kihajolt az ablakon, és összecsapta a kezeit.
- Édesanyám! Milyen csodás illatú virágok! Vásároljunk belőlük!
A királyné, aki nem tudott nemet mondani a lányának, a palotába hívatta a virágárusokat. A csodálatos koszorúk őt is elvarázsolták, és egy bőséges marék pénzzel fizetett értük. A két lány boldogan szaladt haza, és elrejtették a pénzt; gondolták, meglepik majd az anyjukat, amikor már sok érméjük összegyűlt. Attól a naptól fogva minden nap megismételték a rituálét: A kisebbik lány fává változott, ontotta a szebbnél szebb virágokat, és az összes koszorút a király palotájában adták el.
Történt egy napon, hogy a királykisasszony fivére, a koronaherceg, megérezte a virágok illatát.
- Honnan vetted ezeket a koszorúkat? – kérdezte a húgát – Sohasem éreztem még ehhez foghatóan csodálatos illatot! Milyen virágok ezek? Sohasem láttam még hozzájuk hasonlót…
A húga elárulta, hogy a koszorúkat minden nap két szegény lány hozza a palotába. A következő napon a kíváncsi herceg ki is leste, és hazáig követte a nővéreket. Jól megjegyezte, hol áll a kunyhójuk, és másnap már napfelkelte előtt visszalopakodott hozzá, és elbújt a nagy kerti fa ágai között. Onnan figyelte, ahogy a lányok takarítottak, sepertek, vizet hoztak… és azt is látta, ahogy a kisebbik lány virágzó fává változott. Amikor a két lány elindult a koszorúkkal, a herceg is hazarohant, és azonnal ágynak is esett. Az első miniszter fia talált rá, akivel nagyon jó barátok voltak; a herceg rögtön elmesélte neki, mit látott, mit hallott, és milyen szépséges szép volt a virágzó fává változó lány. A miniszter fia rögtön tudta, mit kell tenni. Elmesélte az egész dolgot az apjának; a miniszter elmesélte a királynak; a király pedig azonnal hívatta az özvegyasszonyt, és megkérdezte, hozzáadná-e a kisebbik leányát a koronaherceghez.
Az anya azt sem tudta, hová legyen döbbenetében, de nem mert a kérésre nemet mondani. A jegyajándékokkal hazatérve berontott a kunyhóba, és követelni kezdte a lányaitól, hogy azonnal árulják el, miféle dolgokat műveltek, hogy a király fülébe is eljutott a hírük. A lányok ijedtükben mindent bevallottak, és elővették a pénzes ládát, amibe a keresetüket gyűjtögették. Az anyjuk egyik ámulatból a másikba esett – főleg, amikor megtudta, hogy a kisebbik lánya fává tud változni.
- Biztos, hogy nem valami gazdag úr kertjéből lopkodjátok a virágokat?
A lányok hiába bizonygatták az igazukat – végül be kellett mutatniuk az anyjuknak is az átváltozást. Az özvegyasszony nem kételkedett tovább, és boldogan áldását adta a házasságra.
Másnap nagy pompával meg is tartották az esküvőt, és a fiatalabb lányból a trónörökös felesége lett. Alig házasodtak össze, a férje máris faggatni kezdte, nem bírt a kíváncsiságával: - Tudok róla, hogy virágzó fává tudsz változni. Megmutatod nekem is, hogyan csinálod?
A lány először tagadta volna a képességét, de a herceg elmondta neki, hogyan leste ki az átváltozást. Akkor az ifjú feleség megtanította neki is a tisztálkodás és a vízöntés rítusát. Aznap éjjel virágokból szórt nyoszolyán aludtak. Hamarosan észrevette a herceg húga is, hogy az új sógornőjének mindig csodálatos, édes virágillata van. Panaszra ment az anyjához, hogy a fivére az új lányt csodás virágokba borítja, de neki sohasem vesz koszorút. Követelte, hogy egy napra kimehessen a palota kertjébe az udvarhölgyeivel, és a sógornőjét is küldjék ki vele. A királyné természetesen nem tudott nemet mondani. Másnap reggel a királykisasszony kivonult a kíséretével együtt a kertekbe, és magával csalta a sógornőjét is. A lányok játszottak, hintáztak, mulattak a kertben.
Egyszerre csak így szólt a királylány:
- Senkinek sincsenek olyan szép virágai, mint amiket te szoktál hozni a palotába! Nagyon hiányolom őket. Hozz nekünk egy csokorral, hadd fonjunk koszorút!
A szegény hercegné először tagadta a dolgot, és szégyenlősen lesütötte a szemeit.
- Honnan tudnék én a semmiből virágot teremteni?
- Pedig tudsz! Tudom, hogy tudsz! A palotában azt beszélik, virágzó fává változol. Miért ne adnál nekem is a virágaidból? Nem szeretsz úgy, mintha a húgod lennék?
A királylány elsírta magát, és addig potyogtak a könnyei, míg a hercegné bele nem egyezett, hogy bemutatja a varázstudományát. Megtanította a rítust a lányoknak, és vizet hozatott velük; külön figyelmeztette őket, hogy a levelekhez, rügyekhez ne nyúljanak, csak a virágokat szedjék. Amikor azonban a királylány a kancsó vizet a fejére öntötte, nem figyelt az utasításokra; rosszul öntötte a vizet, és a lány egyes részei nem változtak fává. Maradt belőle itt-ott egy hajfürt, egy szempilla, a kisujja körme… A királylány és az udvarhölgyek azonban nem törődtek vele. Két kézzel szedték, tépték a virágot, a leveleket, még a gallyakat is; hiába reszketett a fa, addig szedték, míg mindent letaroltak róla. Amikor végeztek, csak úgy félvállról locsoltak rá egy kis vizet, és hazaszaladtak a virágokkal. A virágja-fosztott fa nem tudott ismét lánnyá változni. Félig fa volt, félig lány, tépett hajjal, törött ujjakkal. Csak a szép, szomorú, síró arca látszott ki a kéreg alól.
Hirtelen mennydörgés rázta meg az eget, és eleredt az eső. Hatalmas vihar sújtott le a palotára.
- Hol van a feleségem? – kérdezte a herceg, amikor a lányok hazatértek.
- Mit tudom én! – felelte a húga – Lehet, hogy elkóborolt valahová!
A herceg rohant volna, hogy a feleségét megkeresse, de az anyja az őrséggel fogatta vissza, hogy ne menjen ki a tomboló ítéletidőbe. A királykisasszony a szobájába zárkózott. Amint elállt a vihar, a herceg koldusgúnyát öltött, és elindult megkeresni a feleségét. Az esőtől megáradtak a királyság folyói. Az árvíz a hátára vette a szegény fa-lányt, elsodorta a kertből, és letette egy árok partján.
Másnap reggel egy szekér járt arra, és észrevette a furcsa alakot az árokparton.
- Mi lehet ez? Fa, vagy ember? – töprengett a kocsis.
Leszállt a szekérről, és közelebbről megnézte a fa kérgén a szép, szomorú arcot. Megsajnálta a lányt; felemelte, a szekérre tette, és elvitte egy régi pavilonig.
- Valaki majd megtalál. Ne félj, nem lesz semmi baj.
Igaza lett. Időről időre megállt valaki a pavilonnál, meglátta a szomorú arcot, és enni adott neki. Az utazók jöttek-mentek, mindegyikük felvette a szekerére, hintójára a lányt, majd letette valahol máshol. Így utazott a fatörzs-lány városról városra, míg végül eljutott abba a királyságba, ahol a herceg idősebb nővére királyné volt. Hírt vittek neki a szépséges arcról és a farönkről, amit a kút mellett hagyott valaki.
- Behozzuk a palotába? – kérdezték az izgatott szolgálók.
- Csak a baj lenne vele – felelte a királyné – hagyjátok csak ott, ahol van.
A szolgálók azonban addig könyörögtek, míg végül az úrnőjük beleegyezett, hogy a palotába hozzák a furcsa holmit. A lányok aztán minden nap kenőcsökkel, gyógyírekkel kenegették a fát, enni-inni adtak neki. Enyhíteni tudtak a szenvedésén, de nem tudták visszaváltoztatni. Egy nap aztán a palotához vetődött a herceg, koldusruhában. Jelentették a királynénak, hogy az öccse van a kapuban. Hiába adtak rá díszes ruhát, és vezették a nővéréhez, a herceg egy szót sem szólt, mintha megátkozták volna. A királyné mindent megpróbált, hogy felvidítsa a herceget, de haszontalanul. Végül a szolgálólányok úgy döntöttek, megmutatják neki a különös fát. Feldíszítették, felöltöztették a furcsa szerzetet, és a herceg szobájába vitték. Amint a herceg meglátta, eleredtek a könnyei.
Szépséges szerelmem, mit tettek veled?!
Ahogy könnyei a fára hullottak, csoda történt: A lány beszélni kezdett. Elmesélte, mi történt vele, attól kezdve, hogy kiment a kertbe a királylány kíséretével. Amikor a történet végére ért, a herceg elvégezte a rítust: hozott két kancsó vizet a kútról, és az egyiket gondosan, óvatosan a farönkre öntötte. Az ismét fává vált. A herceg óvatosan a helyükre illesztette a törött ágakat, kisimította a leveleket, visszatette a helyére a töredezett kérget. Amikor a fa meggyógyult, ráöntötte a második kancsó vizet is. Az ágakból kezek lettek, a gyökerekből lábak, a lombokból haj, és a fa ismét szépséges lánnyá változott. Kirázta a hajából a vizet, és rámosolygott a férjére. A herceg boldogan tért haza a feleségével. Amikor az öreg király megtudta, mi történt, elkergette a kisebbik lányát a birodalomból. Nem sokkal később átadta a koronáját a fiának; a hercegnéből királyné lett. A fiatal pár igazságosan uralkodott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(indiai mese)
forrás: mesedelutan.hu