Amikor Ridzsalu-I-Ghaib megteremtette az eget, a Napot, a Holdat meg a földet, elhatározta, és szép lassan minden előkészületet meg is tett hozzá, hogy a föld színére eleven lényeket fog alkotni. Meg akarta teremteni az embert.
Fogott egy kevés agyagot, és emberi alakot gyúrt belőle. Aztán, hogy életet adjon ennek az alaknak, odaparancsolta egyik teremtményét, egy szellemet, és belerakta az agyagtest fejébe. De az agyagtest nagyon nehéz volt, a szellem nem bírta cipelni. El is zuhant a test, ezer darabra hullott szét a földön, de már élt, már benne lakott a szellem, így hát minden kis cserepe eleven maradt. Jutott ezekből a föld minden sarkába, belőlük lettek azok a förtelmes gonosz lelkek, amelyeket az emberek később ördögöknek neveztek el.
Még egyszer végiggondolta a Teremtő a dolgokat, és eszébe jutott, hogy nem adott életerőt ennek a teremtménynek, pedig anélkül sohasem lesz belőle igazi ember. Nosza, megint emberi alakot gyúrt az agyagból, most már jobbat, mint az előbb. Férfi alakja volt, és megvolt benne a Három-egy erő: a lelembutan és az adzsi, vagyis az élet és az indulat; a juni és a pervatek, vagyis az akarat és a jellem; a szukma és a jiva, vagyis a szellem és a lélek. Amikor a Teremtő mindezeket a tulajdonságokat megadta neki, megelevenedett, megszületett az ember.
Megint elgondolkozott a Teremő, és ezt mondta magában:
Megalkottam a férfit, de a férfi egyedül nem tudja benépesíteni a földet. Élettársat, asszonyt adok mellé, hadd örüljön a férfi mindannak, amit kapott.
De mikor a Teremtő el akarta készíteni az asszony testét, látta, hogy nincs több agyag, mind belegyúrta abba az első, balul sikerült teremtménybe. Törte a fejét, és nagy sokára rá is jött, hogyan segítheti ki magát a bajból, hogyan adhat a férfi mellé igazi szép asszonyt.
Összegyúrta a Hold kerekségét, a kígyó kecsességét, az inda ölelését, a fű remegését, a suháng karcsúságát, a virág illatát, a levelek könnyed táncát, az őz pillantását, a napsugár nyájas ragyogását, a szél iramlását, a felhő könnyeit, a pihék finomságát, a madár riadozását, a méz édességét, a páva hiúságát, a fecske alakját, a gyémánt pompázását, meg a galamb turbékolását, összekeverte, összegyúrta mindezt, asszonyi alakot formált belőle, és megadta neki ezt a sok tulajdonságot, valamennyit. Megelevenedett az asszony, szebb volt, csábítóbb, kívánnivalóbb, mint bármi más a világon. És a Teremő odaadta az asszonyt az embernek, hogy népesítsék be a földet.
Néhány nap múlva elment az ember Ridzsalu-I-Ghahibhoz, és ezt mondta:
– Uram az asszony akit nekem adtál, megrontja az egész életem. Jár a szája szakadatlan, megenné minden időmet, panaszkodik, ha van oka, ha nincs, és ráadásul örökösen beteg.
El is vette a Teremtő az embertől az asszonyt, mert meg akarta büntetni. Egy hét sem telt bele, megint jött az ember, és ezt mondta:
– Uram amióta elvetted tőlem az asszonyt, nagyon egyedül vagyok, mert ő énekelt nekem és táncolt nekem. Mindig csak az jár az eszemben, milyen szépen nézett rám, hogyan kedveskedett, milyen édesen játszott velem, hogyan bújt hozzám oltalomért.
Vissza is adta a Teremtő az embernek az asszonyt. Alig múlt el három nap, megint eljött az ember a Teremtőhöz panaszkodni.
– Uram – mondta -, nem értem én ezt az egészet. Ha jobban végiggondolom, mégiscsak úgy érzem, hogy több bosszúságot jelent az asszony, mint örömet. Szabadíts meg tőle, esedezem. De a Teremtő csak ennyit szól:
– Tégy meg mindent, amit csak tehetsz. Az asszony pedig engedelmességgel tartozik neked, hogy el tudd viselni őt, hogy együtt tudjatok élni, egyetértésben. Reményvesztve válaszolt az ember:
– Nem tudok én vele élni.
– És nélküle tudsz-e élni? – kérdezte a Teremtő.
Leahajtotta a fejét az ember, le egész a mellére, úgy felelte:
– Jaj nekem! Vele élni nem tudok, nélküle élni nem tudok!
Forrás: Mesék életről, halálról és újjászületésről / Boldizsár Ildikó szerkesztésében
One thought on “Hogyan teremtették az embert?”